Tanulmányok Budapest Múltjából 17. (1966)
RÓZSA MIKLÓS: Pest-budai céhen kívüli felszabadítólevelek a XIX. század első feléből
tője a Lehrbrief szót szabadítólevélnek fordítja, 20 s ezt a szót használja az erdélyi főkormányszék is az általa 1807-ben megállapított céhszabályzatban. 21 A XIX. század eleji köznyelv viszont nem felejtette el a tanulólevél elnevezést, 22 amely későbbi kiadású szótárakban is megtalálható. 23 A hivatali nyelv még 1813-ban is körülményeskedő kifejezéssel küszködve felszabadításrólszóló bizony ságlevel-et említ. 24 Feltehetően ezért, mert a szabadítvány szóval kísérletező nyelvújítás 25 megzavarta, és eltérítette a Páriz-Pápai által nyújtott lehetőségtől. A XIX. század harmincas éveiben a köznyelv a kézművesnek kincset érő okiratot — a vele kapcsolatban kifejlődött tudatot kifejezve — már fölszabadítólevélnek nevezi, 26 azonban a nyelvünk művelésére elsősorban hivatott Akadémia az általa közrebocsátott magyar—német zsebszótár szerint ekkor még nem fogadta be ezt a szót, mert a már említett tanulólevél szón kívül a nyelvújítás szülte szabadítvány-щаХ, s — nyilván ugyancsak a nyelvújítás hatására — a tartalmilag is elhibázott, egyébként rövid életű oktatólevél szóval is próbálkozott. 27 Az általunk tárgyalt okiratok abból az időből származnak, amikor már használatos volt a később meghonosodott felszabadítólevél elnevezés. Ezért okiratainkat a továbbiakban a felszabadítólevél szó használatával említjük. A XIX. század első feléből származó cukrász felszabadítólevelek az újkori oklevelek egy csoportját alkotják. Vizsgálatuk egyrészt a magyarországi újkori oklevéltani ismeretekhez szolgáltat adatokat, 28 másrészt választ ad arra a kérdésre, hogy az iparrá csak később nyilvánított céhen kívüli tevékenységeknél milyen volt a képzés rendje, s mint ilyenek forrásértékű ipartörténeti emlékek. A magángyűjteményből és a levéltári kutatás eredményeképpen megismert felszabadítólevelek a következők: Felszabadítóleveleink oklevéltani vizsgálata során a külső ismertető'jeleket természetesen csak az eredetieken tanulmányozhatjuk. A felszabadítólevelek anyaga, papír. A téglalap alakú lapokon a szöveg a hosszabb oldallal párhuzamos sorokban helyezkedik el. A szöveget általában fekete tussal írták, részben fekete tussal, részben színes festékkel rajzolták. Az alkalmazott pecsétek anyaga két kivétellel piros színű pecsétviasz (spanyolviasz), melybe az átlag 12 mm átmérőjű kerek pecsétnyomót belenyomták. Két felszabadítólevélen papírból készült, dombornyomású, ún. szárazbélyegzőt is találunk. Az oklevéltani belső ismertető jeleket nem csak az eredetiben, hanem a másolatban fennmaradt felszabadítóleveleknél is vizsgálhatjuk. A fogalmazás, tehát a felszabadítólevélben megemlített tények és körülmények, jognyilatkozatok kifejezése formulákkal történt. A mintául használt felszabadítólevél, vagy esetleg formulas gyűjtemény nem volt azonos. A több felszabadítólevél egymásrahatásaképpen kialakult formulák gyökere a céhes felszabadítólevelekre nyúlik vissza, de a formulák kiala20 Márton J. : Magyar-német és Német-magyar lexikon, vagyis szókönyv. I— II. 1803—1804. 21 Közli: Dr. Szádeczky L.. Iparfejlődés és céhek története Magyarországon I— II. Budapest, 1913. II. 210. 22 L. : a gyöngyösi szabómester szavait Bérei F. A. : Az ártatlan életű musának Egerbe való... utazása. Szeged, 1808. 6. 23 Richter A. : Magyar—német és német—magyar zsebszótár. I— II. Wien, 1836. — Fogarasy J. : Legújabb és legteljesebb német—magyar zsebszótár. I— II. Pest, 1847., 1852. 24 Közönséges Czéhbeli Czikkelyek X. és XII. 25 Szili K. : A magyar nyelvújítás szótára. Budapest, 1902—1908. 566. 26 I. Z. J. : Az ovirgo vagy is a vénszűz. Lőcse, 1838. 9. versszak. 27 Magyar és német zsebszótár. Közrebocsátotta a' Magyar Tudós Társaság. II. vagy német—magyar rész. Buda, 1835. 28 Oklevéltani vizsgálatunkat az újkori oklevél-és irattannak H. O. Meissner által lefektetett rendszerében, tehát külső és belső ismertetőjelek szerint — ez utóbbiak vonatkozásában a középkori oklevelek formulariumain nyugvó elemző szempontok alapulvételével — folytatjuk. — L. : Meissner, H. О. : Urkunden und Aktenlehre der Neuzeit. Leipzig, 1952. 136
