Tanulmányok Budapest Múltjából 17. (1966)

VÖRÖS KÁROLY: Budapest legnagyobb adófizetői 1903-1917

nos megjelöléseket összefoglaló ipari vezetői, gyáros kategóriák, valamint „bankár '-aink és „kereskedő"-ink jó része is a későbbi években részint az igazgató, rt. igazgató, vezérigazgató kategóriában, részint (főleg a kereskedők esetében) a háztulajdonosok között fog felbukkanni (mely folyamatnak személyekig lebontott vizsgálatába itt természetesen nem bocsátkozhattunk bele). De még ebben az esetben sem tudjuk tagadni a más foglalkozási kategóriákban feloldódni igen kevéssé képes kézműiparos és vendéglátóiparos 1903-ban még tekintélyes létszámú kategóriájának mindennél nagyobb arányú kiesését. S a kereskedők legalábbis jó részének eltűnését is vagyoni helyzetük hanyatlásával kell magyaráznunk. Hanyatlás, meg romlás fogalma alatt azonban — s ezt már itt hangsúlyozni kívánjuk — semmiképpen sem szabad e rétegek kifejezett tönkremenetelét, vagyonalapjuk, exisztenciájuk megsemmisülését érteni. Esetünkben úgy látszik, hogy sokkal inkább még csak relatív hanyatlásról beszélhetünk — arról, hogy e rétegek egyre kevésbé lesznek képesek lépést tartani a gazdasági fejlődés egyes területeken kibontakozó gyors ütemével, és a nyomában bizonyos társadalmi rétegekben jelentkező gyors vagyonosodással. Régi vagyonuk, jövedelmük ettől még meg is maradhat — ám ez többé nem lesz elégséges ahhoz, hogy segítségével megkapaszkodhassanak a virilista jegyzék korábbi, élcsoportbeli ranghelyein. Amit igen világosan igazol az a körülmény, hogy — mint arra a későbbiekben még visszatérünk — míg 7000 korona adóösszeg 1903-ban a 89. ranghelyet biztosíthatta birtokosának, addig 1910-re ez az összeg már csak a 194., 1917-re pedig már csak a 414. hely eléréséhez volt elégséges — ez, még ha figyelembe vesszük is az 1903 — 1910 között már kétségtelenül megfigyelhető pénzromlást (s még inkább ezután a világháború alatt leplezetlenül kibontakozó inflációt), alapjában mégis csak a virilisták sorai közé kétségtelenül új, nagyobb adóalapokkal rendelkező rétegek benyomulását jelenti. c) A csak rendkívül sommás nomenklatúra korlátai, valamint az, hogy nem állt módunkban a kategóriák súlyának ilyen alakulását személyekig lemenő elemzéssel kísérni, egyelőre itt szükségszerűen lezárja fejtegetéseinket. Ám úgy véljük, mindezen arányváltozások és közvetlen okaik mögött — ha a nomenklatúra tökéletlenségeit és az elemzés ebből fakadó korlátait legmesszebbmenőén tekintetbe vesszük is — lehetetlen nem a monopolkapitalizmus Magyarországon éppen ezekben az években meggyorsuló kialakulásának hatását látnunk. Az összehasonlításból ha csak legnyersebb fő vonalaiban is elénk táruló konkrét képet a folyamat általános kísérőjelenségeivel együtt szemlélve: az egyéni tőkés vállalkozás lehetőségének beszűkülése, a részvénytársasági üzemi és vállalati forma jelentőségének és ezeken át nyilván a nagy bankok befolyásának is roppant erősödése (s az ilyen szervezetekre utaló állások számának jelentős megszaporodása, míg az egyéni cégbirtoklást sejttető kategóriák számának erős csökkenése) — ugyanakkor az ezzel lépést tartani nem képes kevésbé mozgékony burzsoá rétegek lassú kiszorulása a gazdasági élet irányításából (s a háztulajdoni vagyonalapok arányának a virilisták teljes jegyzékén megfigyelhető erősödése, de az élcsoporton belüli csökkenése), ill. vagyoni helyzetüknek a virilisták közötti megmaradást tovább biztosítani egyáltalán nem képes alakulása (részben az egyéni kereskedők, másrészt a kézműiparosok és a vendéglátó iparosok számának csökkenésében észlelhetően) — mindez ennek a feltételezésnek helyességét látszik igazolni. Élcsoportunk fenti, az adott nomenklatúra alapján sajátosnak tűnő megoszlását az így, ha csak igen korlátozottan is feltáruló fejlődés két ponton segít megérteni. Világossá lesz egyrészt, hogy élcsoportunk elsősorban az 1910 utáni évek virilistáiból alakulván, benne az 1910. után fejlődő foglalkozási, ill. vagyoni vagy jövedelmi kategóriák tagjai szükségképpen túlnyomó súllyal fordulnak elő. Másrészt, mivel a válogatás az 1200 főnyi jegyzék legfelső rétegére terjed ki, mely a nagy vagyon természetéből kifolyólag nyilván a virilisták legstabilabb adóalapú elemeit foglalta magában, ez a körülmény az 1903—10 közötti nagy változás teljes érvényesülése elé az élcsoporton belül korlátokat állított. így az élcsoport egészében a fejlődésnek nyilván tompítottabb, kiegyenlítettebb képét tükrözi. Olyan körülmény ez, mely csak még jobban aláhúzza annak fontosságát, hogy az élcsoportunk adóalapját kialakító tényezőket most már valóban minél konkrétebben igyekezzünk bemutatni. 152