Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)
Szekeres József: Az újpesti hajóépítés története. II., 1912-1944 = Istoriâ sudostroeniâ v g. Ujpest. II., 1912-1944 637-693
A következő években a magyar uralkodó osztály még szorosabbra fűzte a halált hozó német fasiszta szövetséget, és ennek kapcsán az országon belül is egyre inkább a náci-nyilas befolyás erősödött meg. Szó sem volt már olyan üzemi katonai parancsnokokról, akik elnézték a baloldali vasasszakszervezet üzemen belüli tevékenységét. Ellenkezőleg, minden munkás előéletét a legszigorúbb vizsgálat alá vették, a hírhedt „feketelisták", az ún. Államrendészeti Zsebkönyv adatai alapján. Ezekben a rendőrségi kiadású zsebkönyvekben mindazok neve szerepelt, akik az ellenforradalmi Horthy-rendszer fennállása alatt baloldali, kommunista mozgalmakban részt vettek, és ezért elítélték vagy vizsgálati fogságra vetették őket. A rendszer szempontjából „veszélyes" munkásokról nyilvántartást fektettek le, melynek alapján kijelölték az azonnal bevonultatandókat; az üzemi munkásvezetők zömét pedig egy későbbi minisztertanácsi határozat értelmében büntető századokba osztották be, és kivitték a harctérre. A többi, megbízhatatlannak minősített munkást, köztük a szociáldemokrata munkásokat, szigorú megfigyelés alatt tartották, az ismertebbeket pedig elbocsátották az üzemből. Ily módon próbálta a katonai defenzív osztály, a kémelhárítás és a katonai parancsnok visszaszorítani az üzemi munkásmozgalmat, és megrettenteni a munkásokat, hogy erejüket, tudásukat nem kímélve dolgozzanak a fasiszta rablóháború érdekében. Az uralkodó osztály uniformisba bújtatott és más szekértolóinak harca a munkások ellen végül is eredménytelen maradt. A sorozatos elbocsátások, bevonultatások, megfélemlítések nem törték meg a harcos munkásszervezetet, a kommunisták erejét, befolyását. Ugyancsak hasonló hatása volt a különböző bércsökkentő, munkafegyelem-szigorító rendelkezéseknek is. Egyetlen jellemző tény ennek alátámasztására: az új hajókon, vízre bocsátás előtt mindig a KMP jelszavai fehérlettek, árbocaikon — az üzemi fasiszták nagy bosszúságára — gyakran ott lengett a munkásosztály harcának diadalmas szimbóluma, a vörös zászló, amelyet csak nagy nehézségek árán, több órai „munka" után lehetett eltávolítani." A háború vége felé, 1944-ben több súlyos bombatámadás érte a hajógyárat és a téli kikötőt, melyek alkalmával néhány hajó elsüllyedt. Az egyre nehezebbé váló gazdasági-politikai helyzet ellenére a régi szervezett munkások, a kommunisták, az üzem igazgatójával együtt (aki 1919-ben jelentős szerepet játszott a proletárdiktatúra hajóipari irányító szervezetében) mentették, ami még menthető volt, és igyekeztek megakadályozni a náci—nyilas terveket az üzem megbénítására: felfegyverkeztek, a kisebb robbantó különítményeket nem engedték az üzembe, a fontos gépek részeit elrejtették, a gépi felszerelés elszállítását megtagadták. A műszaki vezetés pedig — látva az elpusztított Margit-híd esetét — az igazgató kezdeményezésére úszódaruk tervezését kezdte meg, szinte előre látva a többi Duna-híd sorsát is. 1944 végén a Váci úton egyre erősebbé vált a harci zaj, szétvert fasiszta csapatok özönlöttek a Nyugati pályaudvar felé. A gyárból figyelő munkások előtt csakhamar feltűntek a Vörös Hadsereg katonái, új kor686