Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Mályuszné Császár Edit: A főváros színházi életének megmagyarosodása, 1843-1878 = Die ungarische Sprache gewinnt die Oberhand im Theaterleben der Hauptstadt, 1843-1878 445-487

magyaroknak, a kormányzóság most a németeknek igyekezett modus vivendit találni. Erre a legalkalmasabbnak az a megoldás látszott, ha a város kártalanítja a részvényeseket, és visszatérve a régi szokásjoghoz, ismét maga veszi át a színházat. A városnak, mint tudjuk, még a szabadságharc idején történt kiköltekezése miatt, nem volt pénze. 1856-ban azonban az országos alapból 50 000 Ft-t kapott kölcsön. Ennek megfizetését most a helytartóság elengedte Pest városának, ezzel szemben a város köteles volt fokozatosan magához váltani a részvényeket. Ez így elmondva nem látszik éppen visszaélésnek, a valóság azonban az volt, hogy a város a pesti német színház birtokába az országos adókból befutó összegek árán jutott. Magyarán: a Bihar megyei jobbágy vagy a szegedi paprikamalmos fizette meg a Gundyék könnyebb üzletmenetét. . . Ilyenre, sajnos, nem találunk példát a megelőző hatvan év magyar színháztörténetében, már csak azért sem, mert a Helytartótanács nem rendelkezhetett pl. az örökös tartományok pénze felett.

52 Az 1858. dec. 13-i pesti tanácsülés kötelezte magát, hogy a részvényeseket 54 000 Ft erejéig kártalanítja, a színházat a vele szerződött igazgatónak minden százalékfizetési kötelezettség nélkül engedi át, s hogy az épületen a szükséges helyreállítási, karbantartási munkálatokat szintén saját költségén végezteti. Az épületfenntartási költséget évi 3000 Ft-ban szabták meg. A fővárosi német színházügy szempontjából kívánatos lett volna, ha ez az intézkedés még Witte igazgatásának idejében történik, mert ő talán képesnek bizonyult volna megállítani a züllésnek azt a rohamos folyamatát, ami az ötvenes évek végén és kivált a hatvanas évek elején megfigyelhető. Ha Witte volt az utolsó nagy német igazgató, az utolsó régi típusú igazgató viszont Alsdorf Károly, aki Gundy kezéből vette át a színházat. i860 áprilisában lett a fővárosi színházak bérlője. Mint Berg, ő is pesti honos volt, sőt túltéve az idős rendezőn, ő még magyar nemes is ráadásul. Mint színész, nem sokat lendített az intézményen, de csinos ember volt, szeretett magyar ruhában, csizmában járni, és amint ez illett is egy magyar nemeshez, nem értett az üzletvitelhez. Jómódú embernek mondhatta magát ; a városligeti Thália Színkör az ő tulaj dona volt, tehát a nyári előadásokért még bért sem kellett fizetnie — de könnyelmű volt és nem gondolkozott. Witte után a német igazgatók már nem annyira a nemzeti klasszikusok ápolására törekedtek, mint inkább arra, hogy mindenáron győzzék a Nemzeti Színházzal való versenyt. Ennek két módját látták: vendégeket hívtak operai előadásokra,

53 és a könnyű műfajjal próbáltak közönséget fogni. Ez a program azonban az ötvenes évek végén nem elégítette már ki az igazi pesti polgárokat, azokat, akiknek az ősei 1774-ben, majd 1812ben létrehozták az állandó német színházat Pesten. Az ötvenes évek végén helytálló a negyvenes évekre előlegezett állítás: a valódi pesti polgár csak nyelvében volt német, érzésében a magyarsághoz tartozott. Nem tagadta meg a hagyományokat. Schillert sokkal szívesebben hallgatta meg néme462