Tanulmányok Budapest Múltjából 15. (1963)

Fallenbüchl Zoltán: Pest város népességének származáshelyei a statisztika és a kartográfia tükrében, 1687-1770 = Die Stammorte der Bevölkerung der Stadt im Spiegel der Statistik und der Kartographie, 1687-1770 239-287

köpeny szabó, 1754 és 1760 közt 5 csizmadia is. Ezt a magyar iparágat ugyanekkor más, polgárjogot nyert Heves megyei is képviselte Pesten. Mivel az 1746—47. évi összeírás tanúsága szerint ekkoriban a városban összesen csak 18 csizmadia volt, a Heves megyeiek bevándorlása következtében ez az iparág jelentősen gyarapodott számban, és bizonyos regionális színezetet is nyert. Pest város fejlődése nem maradt hatás nélkül a Duna—Tisza köz és Pest-Pilis-Solt megye Dunán átnyúló részének lakosságára sem. A környező, részint telepített községekre a város már az 1720-as és 1730-as években is gyakorolt bizonyos vonzást: ez 1730 után a közelebb fekvő városokra is átterjed; 1750 után már a kereskedelem koncentrációjára és a szomszédos városok lassú sorvadására mutat, hogy Vácról 1752 és 1763 közt 4 kereskedőt és iparost, Szentendréről pedig ugyanebben az időszakban 3 szerb kereskedőt vesznek fel a pesti polgárok sorába; Ráckevéról is főként szerbek folyamodnak pesti polgárjogért. Márpedig a rác kereskedők számának növekedése mindenkor szeizmográfszerűen mutatta a kereskedelmi forgalom intenzitását. A gazdasági élet koncentrációjának egyik tünetét jelentette az is, hogy a testvérvárosból, Budáról, tetemes számban költöztek át Pestre: így pl. 1728 és 1740 közt egyedül a túkészítő szakmából négy áttelepülőről van adatunk. Pestet könnyebben meg tudta közelíteni az Alföld és az északi peremtájak népessége, mint Budát, melynek forgalmát egyébként Esztergom és Székesfehérvár közelsége is csökkentette, s ez nem maradhatott hatás nélkül Pest gyorsabb ütemű gazdasági fejlődésére, ami nagyobb vonzóerőt gyakorolt a bevándorlásra. A XVIII. század közepéig ez a befolyás azonban nem terjedt nagyon messzire kelet és dél felé, mint azt a térképről, valamint Pest-Pilis-Solt megye bevándorlókat adó településeinek adataiból is láthatjuk. A Tisza-vidékről céltudatos migrációs törekvés az 1760-as évek előtt nem fedezhető fel Pest felé: az a tény, hogy a vizsgált korszak vége felé több debreceni református áttérését tüntetik fel az anyakönyvek, arra mutat, hogy — ha kis számban is — de már képviselve voltak az akkori pesti lakosság soraiban. Ezek azonban éppen úgy csak szórványos bevándorlókat jelentettek azokhoz hasonlóan, akik az akkor külön államiságú Erdélyből jöttek. A későn felszabadult, de azután rohamosan fejlődő Bánát esetében iparosok csekély számú helycseréjéről van szó, ez magyarázza a magas polgárosodási indexszámot is. Horvát-Szlavónország bevándorlói az első évtizedekben inkább szőlőművesek, később pedig iparosok voltak. Általában véve a Duna—Tisza köz déli része, a Tiszától keletre levő megyék, s az ország egész déli fele még ebben a korszakban éppen csak hogy elkezdte a bekapcsolódást a Magyarország későbbi centrumát képező Pest város életébe. Ez látható a város bevándorolt népességének akkori származáshely szerinti összetételéből is. A nagy, északról délre, nyugatról keletre irányuló XVIII. századi vándorlási hullámban Pest mint egy duzzasztómű zsilipje fogta fel és gyűjtötte össze tóvá az északról és nyugatról dél és kelet felé tartó népességi folyamot. 272