Tanulmányok Budapest Múltjából 14. (1961)
KÖNYVISMERTETÉSEK – BÜCHERBESPRECHUNG - Fügedi Erik: Lehotská, D.–Handzová, S.–Horváth V.–Hrabuššay, Z.–Merglová, N.: Archiv mesta Bratislavy. Inventár stredovckých listin, listov a iných pribuznich písomnosti. Archivná správa ministerstva vnútra. Praha, 1956. 655-658
össze. A régésztákat tartalmazó rész után rövid orosz, német és magyar nyelvű összefoglalást találunk. Ezt követi az ugyancsak szlovák nyelvű hely-, név- és tárgymutató, amely a címszavak mellett a kérdéses regeszták sorszámát tünteti fel. A kötetet 16 táblán 22 oklevél hasonmása zárja le. Az olvasók előtt aligha kell hangsúlyozni a kötet jelentőségét. Végre egységes rendszer szerint tájékozódhatunk Pozsony levéltárának középkori anyagáról, amelyből Kováts Ferenc időtálló értékű dolgozatai születtek, s amelynek gazdagságát oly sokszor emlegették, de amellyel tulajdonképpen olyan kevés magyar kutató volt teljesen tisztában. A kötet készítői hatalmas munkára vállalkoztak, amikor a kereken 4000 oklevél regesztájának elkészítését elhatározták. Munkájuk egy részénél ugyan a régebbi (1859-ben), Gürthl Jakab levéltáros által készített segédletre támaszkodhattak, az anyag más részénél azonban semmiféle előmunkálat nem állott rendelkezésünkre. Csak nehezítette a munkát, hogy a regesztáknak a lehető legrövidebbeknek kellett lenniük, mert — az előszó szerint — a regeszták legkisebb mérvű bővítése is a terjedelmet kétszeresére, sőt háromszorosára emelte volna. A regesztázási módszer tulajdonképpen néhány elven épül fel. „Csupán azt tüntettük fel — írja a Bevezetés — amit fontosnak és az érthetőség szempontjából szükségesnek, továbbá az egy bizonyos témára anyagot kereső kutató szempontjából útmutatónak tartottunk." A szerzők ezért elismerik, hogy a leltár régésztái nem pótolják az eredetit és a leltár megjelenése a további regesztakötetek, diplomatáriumok és katalógusok megjelentetése előtt nyitva hagyja az utat. Ilyen körülmények között a szorosabb értelemben vett regesztázási elvek közül tulajdonképpen csak egy maradt meg: a regesztának az oklevéladóval kell kezdődnie. Csak sajnálhatjuk, hogy a szerzők nem tanulmányozták behatóbban a cseh, vagy az anyaghoz még közelebb álló magyar regesztázási elveket, amelyeket még a kötet munkálatainak megindításakor pl. Borsa I. foglalt össze a levéltári Közleményekben (XXIV, 1946, 47. kk.). Egy középkori oklevélről — véleményünk szerint — kétféleképpen lehet regesztát készíteni. Röviden megadhatjuk az oklevél diplomatikai tartalmát vagy az oklevélben foglalt történeti tényt. Ha a kötet szerzői arra határozták el magukat, hogy a regesztát minden körülmények között az oklevéladóval kezdik, akkor az előbbi módszer mellett foglaltak állást. Döntésüket csak helyeselhetjük, hiszen a kötet leltár, márpedig a leltári egység felismerését a legjobban és a leggyorsabban az oklevélkiadó és a keltezés azonosítása teszi lehetővé. Ezen túlmenőleg azért is helyeselnünk kell ezt a módszert, mert a diplomatikai tartalom mindig könnyebben és gyorsabban határozható meg, mint az oklevélben foglalt történeti esemény. A kötet kiindulásául szolgáló Gürthl-féle segédkönyvek is nyilván ezt a módszert követték. Ha azonban a diplomatikai tartalom leírása a cél, akkor az oklevéladó megnevezése után a következő lépés az oklevél meghatározása, azaz annak feltüntetése, hogy az oklevél adománylevél, határjárás stb. Ha a kötet szerzői ezt a módszert következetesen alkalmazták volna, akkor aligha fogalmazták volna meg a nyitrai püspök és a fehérvári, budai, pesti, pozsonyi stb. polgárok közt a zsitvatői vám miatt folyó per 1496. évi 656
