Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

Molnár György negyven éves volt mindössze, amikor élete nagy alkotását megsemmisülni látta. Még huszonegy évet élt és rendezői hírnevét nem egy nagy színpadi sikerrel növelte. Valójában azonban. a színházigazgatással együtt azt az életformát is feladta, ami legjobban biztosíthatta alkotó képességét. Mint igazgató, igaz, minden gondot és felelősséget ő viselt, de nem is kellett senkihez alkalmazkodnia.. Molnár nem volt társaságkedvelő, nem volt simulékony, sem humorérzéke, sem csiszoltsága nem volt elég ahhoz, hogy mások gyöngéit szó nélkül elviselje, saját alkotásainak megbírálását tűrje. Sehol sem tudott hosszabb ideig gyökeret verni, Paulayval azonban egy ideig ugyanazon intézetnél, majd — népszínházi rendezősége idején — egy városban működött. Nem lenne érdektelen utánajárni : hatott-e és hogyan az első sikeres magyar rendező életművére? A Budai Népszínház 1861.szept. 14—1864. okt. 31, illetőleg 1867. jún. 13—1870. febr. 28 között játszott. (Marc. 1-től még rövid ideig vidéki társulatok működtek az épületben, de ennek a színház belső történetéhez, semmi köze sincs.) Indulásakor célul tűzte ki, hogy eddig színházhoz nem szokott rétegeket közönséggé neveljen, hogy a budai polgárságot magyarosítsa, hogy új magyar drámaírókat szólaltasson meg és utánpótlásról gondoskodjék a Nemzeti Színház számára. Mint minden emberi törekvés, megvalósulásában ez a terv is sok selejttel járt. Méltányos azonban, hogy megítélésénél elsősorban arra figyeljünk fel, ami működésében pozitívum volt. A színház •— eredeti terve és műsora szerint — a kispolgárság igényeit elégítette ki. Gyulai ugyan azt állította, hogy nincs kialakult közönsége, de ez nem felel meg egészen a valóságnak. Tény, hogy a Budai Népszínháznak nem volt olyan törzsközönsége, amely rendszeresen járt volna az előadásaira, pusztán azért, mert X vagy Y színész játékéban akart gyönyörködni. A kispolgárság nem élt olyan anyagi viszonyok között, hogy hetenként esetleg többször is színházba mehetett volna. Molnár gárdája sem volt állandó. Az első évkor népszerű színészei közül senki sincs meg 1867-ben, s az újólag kialakuló gárda azonnal foghíjas lesz, mihelyt a fizetési nehézségek elkezdődnek. Molnár inkább arra szoktatta közönségét, hogy figyeljék a színház műsorát és a nagy szenzációkat nézzék meg. A Dunanant, az Ördög piluláit, a Bem apót tényleg megnézte mindenki, akinek csak a legcsekélyebb lehetősége nyílt rá, mert a színház olyan reklámmal dolgozott, amire eddig nem volt példa, s ami ennélfogva kellőképpen hatott is. Törzsközönséget nem nevelt a Budai Népszínház, de sok olyan embernek megmutatta egy színház belsejét, aki más körülmények közt sohasem váltott volna jegyet. Hasonló a magyarosítás kérdése is. A várbeli német polgár rendszeresen látogatta a Várszínházat, a Budai Népszínházat azonban nem. Mégis elment a nagy operettek, nagy látványosságok kedvéért ide is, a dalbetéteket magyarul dúdolta, az idézetek magyarul ragadtak meg a fülében. A színészek Budán laktak, budai boltokban vásároltak, 300