Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

szerepben a helyét. A fiatal naiva hamarosan át is került a Nemzetibe.

48 Nem volt ilyen végzetes tévedés, csak rosszul tálalta a Nemzetiben folyton vetélytársat kereső, hiú Molnár a Bengáli helytartó előadását. Laubénak ez a jó szerepdarabja esetleg megállt volna a Népszínház színpadán is, ha nem éppen a Kerepesi úti bemutatóval egy napra tűzi ki Molnár is a maga előadását. A Nemzetiben ezzel a darabbal kezdte meg Szerdahelyi rendezői pályafutását, s így Molnár vállalkozásának némi kis Szerdahelyi-ellenes mellékíze is volt. Személyes érzései, mint már annyiszor, most is rossz tanácsot adtak neki. A nagy sociétaire, a színháznak ebben az időben igazán csaknem teljhatalmú vezértagja, a legjobb Nemzeti színházi erőket állíthatta be saját segítségére, bőven költekezhetett a díszletek terén, volt ideje és műveltsége hozzá, hogy tájékozódjon a történelmi hátterű szöveg útvesztőjében — s mindezt meg is tette. A Bengáli helytartó nem lett széria-siker, mert semmiféle történeti dráma sem lehetett azzá, de fényesen demonstrálta, hogy a Nemzeti és a Népszínház között milyen óriási színvonalkülönbség van.

49 Ezeknek a vetélkedéseknek az eredménye lett azután az olyanfajta bírálat, amelyik a legszemélyesebb éllel támad az irányát vesztett színigazgató ellen : ,,Azt hiszi Molnár, hogy elmegy valaki a színházába, hogy ott Boér Emma szerepében (Boér már megvált a Budai Népszínháztól) Mán Jolánt hallgassa, . . . vagy Jászai Marit nézzük, jeleivel ugyan a tehetségnek, de biztos vezető, biztos irány nélkül, erejét túlhaladó feladatokban." (Pesti Napló, 1868. nov. 29.) Molnár — első fővárosi szereplése alkalmával — egy ellenséges világ közepette, idegen ajkú városban, olyan eszmét szolgált, ami minden becsületesen gondolkozó ember számára tiszteletre méltó volt. Céljait nagy energiával és szeretettel, de kevés tapintattal valósította meg. Három esztendő alatt a világ megváltozott. Buda megmagyarosításának a gondolata most is becses volt ugyan, de kevés nehézségbe ütközött. Ha Molnár jó darabot adott, mindenki örömmel ment a színházba, színészei mondhattak a színpadon, amit akartak, a legélesebb „notabenének" sem lett semmi következménye. Ennek megfelelően csökkent azonban a színház nemzeti jelentősége is. Molnárék most már jó vagy rossz színészek voltak, de semmi esetre sem hősök vagy mártírok. A színháznak művészi jelentősége megmaradt, de a politikait elvesztette . . . „Szerencsétlen zavart okozott az, hogy az embert nem művészetre, mulatságra invitálta (ti. a Budai Népszínház), hanem hazafi kötelesség lerovására. Csak már ne ülne mindig a patriotizmus a kasszánál." ,,Ha én mint hazafi ülök a zártszékemben, hazaárulás nélkül le nem ránthatom az ily előadást, melynek czélja nemzetiségem fenntartása." Az újságírónak teljesen igaza volt, de Molnár már megszokta a vele szemben tanúsított hazafias gyengédséget és nehezen akart leszokni róla. ,,Ő rettenetes az írókra nézve. Hasábos reklámokkal nem éri be. Azt mondja, hogyha az írók felfognák ügyének fontosságát,. 296