Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

szerepben a helyét. A fiatal naiva hamarosan át is került a Nemze­tibe. 48 Nem volt ilyen végzetes tévedés, csak rosszul tálalta a Nemzeti­ben folyton vetélytársat kereső, hiú Molnár a Bengáli helytartó elő­adását. Laubénak ez a jó szerepdarabja esetleg megállt volna a Nép­színház színpadán is, ha nem éppen a Kerepesi úti bemutatóval egy napra tűzi ki Molnár is a maga előadását. A Nemzetiben ezzel a darabbal kezdte meg Szerdahelyi rendezői pályafutását, s így Molnár vállalkozásá­nak némi kis Szerdahelyi-ellenes mellékíze is volt. Személyes érzései, mint már annyiszor, most is rossz tanácsot adtak neki. A nagy sociétaire, a színháznak ebben az időben igazán csaknem teljhatalmú vezértagja, a legjobb Nemzeti színházi erőket állíthatta be saját segítségére, bőven költekezhetett a díszletek terén, volt ideje és műveltsége hozzá, hogy tájékozódjon a történelmi hátterű szöveg útvesztőjében — s mindezt meg is tette. A Bengáli helytartó nem lett széria-siker, mert semmiféle történeti dráma sem lehetett azzá, de fényesen demonstrálta, hogy a Nemzeti és a Népszínház között milyen óriási színvonalkülönbség van. 49 Ezeknek a vetélkedéseknek az eredménye lett azután az olyan­fajta bírálat, amelyik a legszemélyesebb éllel támad az irányát vesztett színigazgató ellen : ,,Azt hiszi Molnár, hogy elmegy valaki a színházába, hogy ott Boér Emma szerepében (Boér már megvált a Budai Népszín­háztól) Mán Jolánt hallgassa, . . . vagy Jászai Marit nézzük, jeleivel ugyan a tehetségnek, de biztos vezető, biztos irány nélkül, erejét túl­haladó feladatokban." (Pesti Napló, 1868. nov. 29.) Molnár — első fővárosi szereplése alkalmával — egy ellenséges világ közepette, idegen ajkú városban, olyan eszmét szolgált, ami min­den becsületesen gondolkozó ember számára tiszteletre méltó volt. Céljait nagy energiával és szeretettel, de kevés tapintattal valósította meg. Három esztendő alatt a világ megváltozott. Buda megmagyaro­sításának a gondolata most is becses volt ugyan, de kevés nehézségbe ütközött. Ha Molnár jó darabot adott, mindenki örömmel ment a szín­házba, színészei mondhattak a színpadon, amit akartak, a legélesebb „notabenének" sem lett semmi következménye. Ennek megfelelően csökkent azonban a színház nemzeti jelentősége is. Molnárék most már jó vagy rossz színészek voltak, de semmi esetre sem hősök vagy már­tírok. A színháznak művészi jelentősége megmaradt, de a politikait elvesztette . . . „Szerencsétlen zavart okozott az, hogy az embert nem művészetre, mulatságra invitálta (ti. a Budai Népszínház), hanem hazafi kötelesség lerovására. Csak már ne ülne mindig a patriotizmus a kasszánál." ,,Ha én mint hazafi ülök a zártszékemben, hazaárulás nélkül le nem ránthatom az ily előadást, melynek czélja nemzetiségem fenn­tartása." Az újságírónak teljesen igaza volt, de Molnár már megszokta a vele szemben tanúsított hazafias gyengédséget és nehezen akart le­szokni róla. ,,Ő rettenetes az írókra nézve. Hasábos reklámokkal nem éri be. Azt mondja, hogyha az írók felfognák ügyének fontosságát,. 296

Next

/
Thumbnails
Contents