Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

„Buda-ős-városának" szerette nevezni azt a több mezővároskára bomló konglomerátumot, ami fölött a budai tanács gyakorolta a közigazgatást, de ami akkor sokkal különállóbb települések halmaza volt, mint a mai, ahol minden kerület tanácsa csaknem önálló. Óbuda külön kis világ volt. A Népszínház fennállásának egész ideje alatt aligha fordult meg benne több óbudai, mint teszem azt, ungvári. Molnár 1862—63 telén tervbe vette, hogy szombat- és vasárnaponként munkáselőadásokat tart itt, elsősorban a hajógyár alkalmazottai számára, ez azonban — sajnos — terv maradt. Az Országút megint külön község volt a Rózsadomb — alias Rosenhügel — tövében, kertekkel körülvéve. Ilyen be nem épített sávon túl terült el a Víziváros ; nos, ez valóban Molnár érdekkörébe tartozott, itt volt szálláson színészei túlnyomó többsége is. A Krisztinával is volt összeköttetése az Alagúton át, persze csak a Krisztinavárosi templom körüli maggal, s nem a mai I. kerülettel. A Vár már nehezebben kapcsolódott be mint közönség, az Albrecht — ma Hunyadi János — úton vagy a Vízikapun át (ma lezárt út). A Ráczváros, a Tabán lakója meggondolta, hogy végigbandukoljon a Dunaparton egy kis színházi élményért. Ezek a lakónegyedek még nem épültek össze, mindenütt kertek, szőlők szakították meg a házak sorát s tették az éjjeli közlekedést még kedélytelenebbé, mint az akkor még gyéren világított egyéb városrészekben volt.

37 Annál jobb helyen feküdt a Népszínház Pest szempontjából. A Lánchíd budai fejénél, a leggazdagabb pesti városnegyeddel, a Lipótvárossal szemben épült színház éppen kapóra jött a könnyebb szórakozásra vágyó pesti polgárnak. Közel volt a Belvároshoz is, hiszen a Színháztéren, Dorottya utcán át egy-kettőre a Iyánchídnál lehetett akárki. A terézvárosi lakos is rászánta magát egyszer-másszor, hogy a Hermina tér (a mai Opera), vagy a Király utca környékéről átlátogasson Budára. Jegyért nem kellett átfáradnia, azt Molnár a Medeczféle pesti nagy trafikban is áruitatta. Az előbbiekben állandóan a pesti és budai polgárról esett szó. Ez alatt a szegény embert, a kispolgárt kell érteni, aki gyalog közlekedett a színházba, mert hiszen ,,a népszínház hivatásául tűzte ki azt . . ., hogy a nép Ízlését nemesíti", s „mulatva, játszva fogja e derék polgárokat véglegesen megmagyarítani". A városi szegény nép sok rétegre tagolódott. Egy részük, mint színházi közönség, egyáltalában nem jöhet számításba. Ezek a legszegényebbek : az alkalmi munkások. Ilyen a Vasárnapi Újság hasábjain helyi érdekességként tárgyalt dunavízhordó, a fenyőrigót áruló tót, a felsőbányai, kocsival házaló fazekas asszony, az utcaseprő, s ilyenek a gyári munkások is. Gyár még kevés van, munkásmozgalom alig, tehát a munkások szociális viszonyai borzalmasak. (A De Valero selyemgyár nagy tömegben foglalkoztatott 5—10 éves gyermekeket.) Ezeknek nem telik színházra, kérdés, hogy ingyenelőadásra bejutott-e közülük egy is valaha? A női piperecikkek egy részét a vállalkozó kiadja, s ezek otthon dolgozó munkásnők kezével készülnek. Ezek egész nap görnyednek 1288