Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

tragédia Athénben, ahol a mitológiával minden néző tisztában volt. A színrehozatalt tehát szép díszletek, jól begyakorolt mozdulatok, pontos versmondás, kissé vidékiesen túlzott, de itt nem feltűnő pátosz és a hazafias, szólamok kiemelése jelentette Molnár részéről. A darabnak megfelelő sikere volt, többször egymás után előadták, majd később is évente néhányszor, a vidék pedig sietett átvenni.

24 Teljesen csődöt mondott Molnár mint színrehozó a francia vígjátékoknál. A hatvanas évek elején még párizsi útja előtt állott, s ezt tán nem is róhatjuk fel hibájául, ezen a téren azonban Párizsban sem tanult semmit. Mindaz, ami természetes báj, könnyedség, vagy éppen humor volt, érthetetlen maradt számára. Sardou és Dumanoir úgy botladoztak a Budai Népszínház színpadán, mint a közel fél évszázaddal korosabb Kisfaludy-vígjátékok szereplői.* Magyarországon még kezdő drámaíró sem volt annyi, hogy azok színművei egy színház műsorát meg tudják tölteni egy olyan korban, amikor négy-ötnél többször nem volt szokás megismételni a darabokat. Amikor sem új népszínmű, sem Molnár ifjú barátainak újdonságai nem nyújtottak lehetőséget valami kis színházi eseményre, hosszú évtizedeken át elkoptatott darabok kerültek színre. Töpfer, Meisl, Birch-Pfeiffer, de még Mallefille és Artigues vagy Dinaux és Lemoyne** sem voltak olyan szerzők, akiken kapott a pesti közönség. A Nemzeti Színház is adta ugyan a darabjaikat, ha éppen nem volt soron klasszikus vagy valami újabb francia siker. De a Nemzeti ezeket a lomtárba való jószágokat mindig ki tudta öltöztetni valahogyan : a vígjátékokba betették Szathmárynét vagy Szerdahelyit, Priellet, a drámákban Egressy grandiózus játéka vagy Felekiné szépsége vonzott.

25 Molnárnak nem voltak nagy színészei. Ami nála ócskaság volt, az poros volt, unalmas és sivár. A színházban pedig a legtöbb nap hétköznap. A színház kezdett rosszul menni. Egy évvel a megnyitás után Molnár a tönk szélén állott. Társulatának becsvágyára és fegyelmezettségére jellemző, hogy ezekben a szűkös napokban, amikor nem fizetést, hanem napi kosztpénzt, néhány hatost osztogatott, nem oszlott szét. A vágy, hogy a fővárosban maradhassanak, erősebb volt, mint a biztos megélhetés reménye egy rendezett vidéki társulatnál, L,atabárnál vagy Részieméi. A kérdés mégis megoldódott, a Népszínház nem csukott be, sőt új erőre kapott. A fordulat megint jellemző volt erre az intézményre, amely úgyszólván kizárólag Molnár életéből szívta az erejét. * Sardou, Victorien (1831— 1908), a leghatásosabb francia drámaíró-mesteremberek egyike. Működésének fő tere a társadalmi színmű volt. Dumanoir, Philippe François Pinet (1806—1865), a nagy romantikusok hatása alatt, szívesen írt történelmi tárgyú színművet is ; legtöbbet más szerzők társaként szerepelt. ** Meisl, Kari (1775— 1853) bécsi bohózatíró. — Mallefille, Félicien, Artigues, N., Dinaux, Prosper és Lemoyne, G. B., annyira jelentéktelen múlt századbeli francia drámaírók, hogy adataikat csak a legnagyobb szaklexikonok tartják nyilván, műveik pedig teljesen kikoptak már a színházakból. 280