Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

rendszere. A fővárosban ez nem ment. Molnár úgy cselekedett, amint ebben az esetben a legbölcsebbnek vélte. Mivel sokszor és hangosan közzétett programja szerint elsősorban a népi rétegek számára kívánt színházat játszani, s mivel a színműírók java része a Nemzeti Színházhoz volt szokva, pályázatot hirdetett népszínművekre. Pályadíjul ötven aranyat tűzött ki, s a színmű előadását biztosította. A pályázat jeligés volt. Nem tudjuk, vajon kiktől remélt vagy tételezett fel eredményes működést az ifjú direktor, a pályázat azonban inkább reklámnak sikerült jól, mint irodalmi megihletésnek. A közönség ugyanis elment a népszínmű-előadásokra, mert elterjedt a nézet, hogy „népszínművet ide jövünk nézni s nem a nemzeti színházba". A bemutatott népszínművek szerzői kevéssé gyakorlott vagy már divatja múlt írók voltak. Szigligeti, Szigeti nem Molnárnak dolgoztak. Jelentkezett azonban az öreg Balog István, s az ifjú Almási Balog Tihamér meg Bérezik Árpád. A darabok gyengék, enyhe esetben unalmasak, néha megbotránkoztatóan parlagiak vagy együgyűek voltak. Elmaradt az a vonzóerő is, amit a kitűnő együttes, az összevágó előadás jelentett az eddigi népszínmű-esteken. Ezek a darabok nem harmincadszor-negyvenedszer mentek a társulatnál, hanem először, s egy részük soha többet. A .legjobb rendezés sem biztosíthatott számukra olyan gördülékeny előadást, mint a híres Peleskei nótárius vagy Pünkösdi királynő esteken volt. Az első három-négy bemutató után már vonzóerőnek sem váltak be a pályaszínművek, a közönség megcsömörlött tőlük.

21 Mikor a fővárosban megvetette a lábát, Molnárban valóban őszinte lelkesedés, áldozatkészség, valami nagyot-adni-akarás volt. Olyan nagyvárosi rétegeket akart színházba járásra szoktatni, amelyek addig nem ismerték a színi kultúrát. Csak részben gondolt a budai német polgárság megnyerésére — noha ezt is remélte és j oggal remélhette is —, fő célja azonban a szegények művelése volt. Ez okból a színház megnyitásától fogva hirdette, hogy a fizetni képtelenek számára „díjmentes népelőadásokat" rendez. Az elgondolás igen szociális volt, teljesen szokatlan abban a korban. Ha lélektani rugóit keressük, bizonyosan Molnár nyomorúságos gyermekkorában találjuk meg, amikor az özvegy kántorné ütött-kopott fiacskája félve lopódzkodott be a nagyváradi színtársulat előadásaira. Számára a legnagyobb élmény, a sors legnagyobb jótéteménye a színielőadás volt, másokat is akart benne részesíteni. A díjmentes népelőadások a nyolcadik alkalomtól fogva nem az egész nézőtérre, hanem csak a földszinti állóhelyekre és a karzatra vonatkozólag váltak díjmentessé. A megfelelő utalványokat a városi hatóság osztotta ki. (Teljesen ingyenes előadásokat tartani azért nem volt lehetséges, mert a napi bevételnek legalább a napi kiadásokat fedeznie kellett.)

22 A népelőadásokkal kapcsolatban a sajtó nem támasztott semmiféle igényt. Ez volt az a tér, ahol sem a Casino, sem a Jockey Club, sem az Akadémia nem szólt bele Molnár dolgába. Teljesen rábízták, hogy 277