Tanulmányok Budapest Múltjából 13. (1959)

Mályuszné Császár Edit: A Budai Népszínház és közönsége = Le Théatre populaire de Buda et son public 261-314

Színházi viszonylatban nem nehéz lemérni ezeknek az érzelmeknek a következményét. A teljesen tárgyilagos, mert hivatalos jelentést író helytartótanácsi tisztviselő így foglalja össze : „ . . . a német színpadnak a' magyar nemzeti színházban egy amazt minden tekintetben felülmúló vetélytársa volt. . . Mert mig a német színház minden mellékjövedelmi forrástól megfosztva (az új, kis épületben alig lehetett pl. bálokat tartani !), sőt évenként 15—16 000 forintnyi összeggel terhelve volt (ennyi volt az épület-tulajdonos r.t.-nak fizetendő bér), az alatt a' magyar nemzeti színház . . . nem csak minden tehertől ment volt, de még 16 000 forintnyi évi segélybe is részesült a' színházi alapból ; azonfölül ápolgatva, 's gyámolitva a' közönség rokonszenve által." ,,Az utolsó pár év óta ugyanis, dacára annak, hogy a lakosság jelentékeny része csak a német nyelvet beszéli, bizonyos ellenszenv észlelhető a német színház látogatása eránt. . ."

n Kalis, Haimer, Forst, Michel, Schmidt német igazgatók egymás után buktak meg, s ez lett a sorsa a nagy reményeket keltő, buzgó Wittének is, akiről pedig mindenki azt hitte, hogy ő fogja igazolni a német színpadkultúra jogosultságát a magyar fővárosban. Treichlinger pesti műkereskedő pár hónapig vállalta csak a színházvezetéssel járó anyagi kockázatot. Utána az ugyancsak pesti Gundy következett. Ő nem bukott ugyan meg, de a társulata nem volt kielégítő. 1860-ban megint csak egy gazdag pesti vállalkozó került sorra, Pfisterer — színházi nevén Alsdorf — Károly. Mivel ő volt a Városligetnél — a mai Lövövölde-téren — emelkedő nyári színház, a Thalia Theater tulajdonosa, a hatóságok joggal remélhették, hogy anyagilag eredményesen fog működni. Tévedtek. Alsdorf 1861 elején éppen úgy a bukás szélén állott, mint az utolsó másfél évtizedben valamennyi elődje. Ő volt az, aki hasznot igyekezvén húzni a magyar hazafias szellemből — egyébiránt jó megjelenésű ember volt, magyar nemes, szívesen viselte a zsinóros magyar ruhát és a csizmát — mindent elkövetett, hogy Molnár és társulata megkapja a budai vendégszereplési engedélyt, s ő fél-jövedelemmel kiadhassa nekik a budai arénát.

12 Molnár és színészei számára a jövőt, Alsdorf számára a csődtől való menekülést, a német polgár számára kellemes színházi szenzációt, s a mindannyiukat végeredményben irányító, befolyásoló magyar közvélemény számára saját szellemi erejének jóleső tudatát, a rendszeren aratott győzelmet jelentette a magyar társulat vendégszereplése. Molnárék nagy bevételekkel játszottak a budai arénában, sok jövedelmet azonban nem láttak, hiszen a fele haszon Alsdorfot illette. Molnár szerint volt olyan este, amikor 740 forintot adott át a németeknek. Mint ezelőtt hetven esztendővel, Kelemen László korában, most is úrrá lett benne s minden magyarban az az érzés, hogy méltatlan kizsákmányolásnak esnek áldozatává, s meg kell kísérelniük saját épületre szert tenni. 1861-ben ez nem látszott lehetetlennek. Buda város azonnal támogatásukra sietett, megalakult egy „Népszínházi Segélyező Bizott269