Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Vadász Sándor, A fővárosi vasasok századvégi szakszervezeti mozgalmának történetéhez (1890—1899)

Mindent egybevetve, 1899-ben 10 ezren felül lehetett a szervezett mun­kások száma. A kongresszus tárgyalásai tükrözték a vezetők között elterjedt ama felismerést, hogy a szakszervezeti mozgalom nem felelt meg a köve­telményeknek. Munkáját a kivezető utak keresése jellemezte. A küldöttek egyöntetűen megállapították, hogy a munkások nem győződhettek meg arról, hogy a szakszervezetek valóban az ő érdekeiket képviselik. Ezért a kongresszus igen nagy súlyt helyezett a munkanélküli és utas-segélyre, valamint a munkaközvetítésre, mint olyan eszközökre, melyeknek segít­ségével a szakszervezetek a maguk számára nyerhetik meg a munkás­tömegeket. Az elfogadott határozatok egyike szükségesnek mondta ki országos szakszervezetek alakítását. A második pont tárgyalásánál (»A szakegyleti mozgalom alapja«) Krammer Balázs vasmunkás indít­ványt terjesztett elő a »Vas- és Fémmunkások Szakegylete« nevében. Indítványozta, hogy a kongresszus mondja ki országos ipari csoportok és szövetségek létesítését. A szövetségi alapszabályok kidolgozásával bízzák meg a vas- és fémmunkásokat — javasolta Krammer — akik a legerősebb munkáscsoportot képezik a magyarországi munkásmoz­galomban. Krammer indítványát a kongresszus nem fogadta el. A küldöttek, okulva a korábbi ilyen irányú kísérletek kudarcából, elsősorban a szer­vezetek belső életének, gazdasági életének megerősítését tartották a fő feladatnak. Ugyanakkor a kongresszus nyíltan elutasította a tanulatlan munkások szervezését. Az első szakszervezeti kongresszus egy korszak lezárását jelenti. Akkor ült össze, amikor már Garami és Weltner voltak a szociáldemok­rata párt vezetői, akik a II. Internacionálé opportunizmusát egye­sítették a betegpénztáriak megalkuvó gyakorlatával. A vasas szakszer­vezetek, csakúgy mint a többiek, végleg a párt opportunista vezetőinek befolyása alá kerültek, akik a szaklap hasábjain keresztül is hatottak a munkástömegekre. A vasasok a századforduló után is sokszor tanú­jelét adták harckészségüknek, azonban ez nem változtat azon a tényen, hogy az opportunizmus végleg úrrá lett a szakszervezetek vezeté­sében. A századfordulót követő években hatalmas méretű gazdasági válság bontakozott ki, A vasasok százai, sőt ezrei kerültek az utcára a tömeges elbocsátások következtében. Az 1901—1905-ös években erős sztrájk­mozgalmak keletkeztek, amelyek a vasasok erősödő összetartásáról tettek tanúságot. Nem véletlen, hogy éppen a jelzett időszakban — 1903­ban — sikerült létrehozni az országos vasas szakszervezetet Vas- és Fém­munkások Központi Szövetsége néven. A következő évben tovább foly­tatódtak a sztrájkharcok, majd 1905-ben kirobbant a vasasok általános sztrájkja, amely mind méreteiben, mind szervezettségében felülmúlta az addigi sztrájkmozgalmakat. Azonban ezek a kérdések már a forradalmi helyzet érlelődésével, az 1905-ös oroszországi forradalom hatásával kap­csolatosak, amelyek kívül esnek tárgyalásunk körén. 24 Tanulmányok Budapest múltjából 369

Next

/
Thumbnails
Contents