Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Vadász Sándor, A fővárosi vasasok századvégi szakszervezeti mozgalmának történetéhez (1890—1899)

23-án megnagyobbított alakban, új címmel jelentették meg a vasas szaklapot Magyarországi Vas- és Fémmunkások Szaklapja címmel. Emlékezzünk vissza a vasas-kongresszuson létrehozott végrejtóbizottság szabályzatára, amely szerint a szaklap címe megváltozik, ha sikerül létrehozni az országos vasmunkás szervezetet. Hz utóbbi ugyan még nem létezett, de a lap címét megváltoztatták. Az 1895-ös esztendő második felében ment végbe az SzDP-on belül a szakadás Silberberg és a betegpénztáriak között. Ez utóbbiak nyáron új lapot jelentettek meg : A Népakaratot, amelyet a Silberberg által szerkesztett Népszava ellensúlyozására akartak felhasználni.

64 Ez semmi esetre sem használt a mozgalom fejlődésének. Ha a korabeli munkáslapokat átnézzük, azt látjuk, hogy 1895 második felében és a rá következő évben szemmellátható hanyatlás következett be a szakszervezeti mozgalomban. Felmerül a kérdés : mi a magyarázata annak, hogy a vasmunkások szakszervezeti mozgalma megrekedt? Miért nem sikerült az országos vasas szakszervezet létrehozása? A Bánffy-korszak durva elnyomása csak az egyik ok. A szociáldemokrata párt vezetői, köztük a vasmunkás szakszervezetek irányítói, megijedtek a munkások forradalmi fellépésétől, akik egyöntetűen síkraszálltak az ellenállási pénztár megteremtéséért. Éppen a tömeges sztrájkok rémítették meg őket. Nem szabad persze azt hinni, hogy 1894 előtt ezek a vezetők nem idegenkedtek a sztrájk gondolatától. A már sokat idézett Jászai egyik írásában összehasonlítja a magyar szakszervezeteket a külföldiekkel és megállapítja, hogy az előbbiek minden téren radikálisabbak. Ugyanakkor felmenti a szakszervezeteket a vád alól, amellyel az uralkodó körök illették azokat. »A gyakori sztrájkmozgalmakat a szakszervezetek munkájának tulajdonítják. Pedig ez igazságtalan vád . . . Hogy nálunk gyakoriak a sztrájkok, az csak a nyomorúságos munkaviszonyoknak tulajdonítható.«

65 A vasas szakszervezetek vezetősége lényegében már a 90-es évek elején sem állott következetesen osztályharcos alapon. Kivételt képeztek a bádogosok, vasesztergályosok és a reszelővágók, akik a szociáldemokrata párton belüli frakcióharcokban Engelmann mellé álltak. Azonban 1895 előtt a többi vasas szakszervezet működésére sem jellemző egyértelműen a reformista vezetés. Ennek az a magyarázata, hogy az 1890—95-ös években, a munkásmozgalom általános fellendülése idején a reformista tendenciák nem válhattak uralkodóvá sem a szociáldemokrata párt, sem a szakszervezetek tevékenységében. Ebben az időszakban a munkások kemény harcokat vívtak az uralkodó osztályokkal, hogy létrehozhassák saját osztályszervezeteiket. A vasmunkások a szakszervezeteik alapításáért, erősítéséért folytatott küzdelmeikben magasfokú öntudatról és harckészségről tettek tanúságot ; szép példái ennek a »munkásvédő« törvények elleni harc, valamint a vasas szaklap létrehozását célzó kezdeményezések. Hasonlóképpen akadályozta a vasas szakszervezetek reformista vezetőinek tevékenységét az a körülmény is, hogy a vasasok előtt nem 365