Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Vadász Sándor, A fővárosi vasasok századvégi szakszervezeti mozgalmának történetéhez (1890—1899)

Ä szociáldemokrata párt, amely 1890 végén tartotta alakuló kongresszusát, felismerte a munkások között a szakszervezetek iránt tapasztalható érdeklődést és komoly propagandát fejtett ki a szakszervezett mozgalom érdekében. Maga az elvi nyilatkozat a program megvalósításának eszközei között említi a munkásvédő-törvényhozásért, a szakegyesületek akadálytalan alapításáért folytatandó harcot. Amikor a szakszervezetek létrehozásáról szóló határozati javaslatot tárgyalta a kongresszus, a vita egyik résztvevője azt indítványozta, hogy a munkások nemzetközi szervezetekben egyesüljenek. Bngelmann — indokoltan — helytelenítette ezt az indítványt és rámutatott arra, hogy a magyar munkásoknak az országon belül kell szervezkedniök. Engelmann érvelésének hatására a kongresszus elutasította az indítványt és az eredeti határozati javaslatot fogadta el. A 90-es pártvezetőség tagjai, a kongresszus elnöke, jegyzői és előadói külön-külön megbízást kaptak egyegy szakma szervezésére.

20 A Népszava propagálta a mozgalmat segítő röpiratokat, amelyeket a párt terjesztett. (»A szakegyesületek célja és feladata«, »Minta alapszabályok szakegyesületek alakítására«.) A Magyar Munkás Naptár szerint is »a szakegyesületi szervezkedés 1890-ben vette kezdetét«. 21

A fővárosi rendőrség működéséről szóló j elentés is alátámasztj a azt az állításunkat, hogy a párt vezetői komoly munkát fejtettek ki a szakszervezeti mozgalomban. A jelentés szerint a pártvezetőség szakegyesületek létesítésére törekedett és igyekezett ezeket vele szoros kapcsolatban álló szervezetben tömöríteni.

22 A vasmunkások öntudatra ébredését bizonyítják az egyre szaporodó sztrájkok. Az 1890—9l-es években sztrájkoltak az állami gépgyár és a vasúti főműhely, a Ganz gyár, Rössemann és Kühnemann gyár munkásai. Azonban a munkásmozgalom és ezen belül a szakszervezeti mozgalom 1890 utáni fellendülése nem volt töretlen. A párton belüli harcok, viszályok ez utóbbiban is éreztették hatásukat. A rendőrségi évkönyv szerint az »1892-ik évben a mozgalom úgyszólván stagnált, mert viszályok és ellenségeskedések voltak a párt kebelében«.

23 Habár az uralkodó osztályok elnyomásának növekedése nem hagyható figyelmen kívül, a vasmunkás szakszervezetek 1892-es egy helyben topogását jórészt a párton belüli frakció-harcoknak kell tulajdonítani. A vasmunkások május 1-i közös fellépése, amely a megelőző évben igen impozáns volt, ebben az esztendőben elmaradt. Igen fontos kérdés, hogy milyen volt a vasasok állásfoglalása a párton belüli harcokkal kapcsolatban. Ha a Népszava 1893—94-es évfolyamait átlapozzuk, nem sokat tudunk meg erről. A párt hivatalos lapja nem foglalkozott azzal, hogy az egyes szakmák munkásai melyik csoportot támogatták. Általában úgy tüntette fel a dolgot, mintha az ellenzék nem rendelkezett volna komolyabb tömegbefolyással. Többet tudhatunk meg Engelmannék lapjából, »A Munkás«-ból, amely részletesen ismertette az egyes szakmák gyűléseinek lefolyását, és állandóan cikkezett a betegpénztáriak manővereiről, akik a kezükbe kaparintották a szociáldemokrata párt 354