Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

mára, nem tudjuk. A tény azonban az, hogy 1793 májusában Endrődy elhagyta rendházát és azonnali hatállyal tábori lelkésznek állott be. Tábori lelkésznek lenni: sem irigyelt, sem előkelő foglalkozás nem volt, s meg sem közelítette egy nagyvárosban tanító gimnáziumi tanár kényelmét és biztonságát. Hogy a francia háborúk iránti lelkesedés vitte volna Endrődyt Barco tábornok seregébe, ez még kifogásnak is gyönge. Az erősen felvilágosult tanárt semmi esetre sem lelkesítette ez a háború. Ő menekülni akart Pestről, s mivel tábori lelkészt nem volt könnyű kapni, biztos lehetett benne, hogy a generális ragaszkodni fog személyéhez, és kiharcolja, legalább utólag, a tartományfőnöki engedélyt. így is történt. — Biete további során Endrődy megmaradt annak a független szellemű, saját fejével gondolkodó, de sohasem ésszerűtlen férfinak, akinek a színházzal kapcsolatban is mutatkozott. Nyugaton ismerkedett meg a német bölcselet egyik ágával, az eudaemonizmussal s ezt a maga higgadt módján magyar nyelven is hirdette. Könyve, Az embernek boldogsága, útmutatást igyekszik adni megfelelő erkölcsi magatartásra a legkülönfélébb életformák között. Érdekes, hogy a színházzal kapcsolatos lelkesedését nem tagadja meg : »Akár mi képen nézzük tehát a Játék színt, akár természetére, akár tzéljára nézve, de tsak ugyan közönségesen egy átaljában nem lehet azt kárhoztatni. Nintsen az ő természetében semmi roszsz is, nintsen semmi illetlenség is. Ha pedig tzélját tekéntjük akár mellik részről ; úgy találjuk, hogy az néha ditséretes is, és dütsőséges«. Kelemen társulata büszke lehetett a hatásra, amelyet több mint egy évtized távolában is érzett még az azóta fél Európát bejárt öreg katona. Hosszú tábori lelkészkedés után, ötvenéves korában tért vissza a rend kötelékébe, lehiggadtan, de ragaszkodva felvilágosult eszményeihez. Egész magatartásának és bölcseletének sarkköve maradt a józan ész. »lelkünket illető főkötelességünk elménk használata.«

112 »A jó Játékosok« hatalmáról, amiről az erdélyi színházbarát beszél, Endrődy példájából valóban meggyőződhettünk. A pesti gimnáziumi oktatót úgyszólván előre megszabott életpályájáról lendítette ki a színház hatása. Ilyen erővel egy bizonyos társadalmi réteg reagált csak : a művelt, de szegény és nehezen érvényesülő, nemesi vagy polgári értelmiség. A színház látogatói közé tartoztak azonban a kor napos oldalán járók, a kormányszékek és a megye tisztviselői, elöljárói, sőt maga a nádor is. Ezek, hasonlóan a legalsó, legszegényebb réteghez, kevesebb emlékét hagyták színházi élményeiknek. Amazok nem tudták leírni, amit éreztek, emezek keveset éreztek. A színház a városi élet egy kelléke volt számukra, egy társadalmi aktus, amin részt venni divat és kötelesség, de missilis-gyűjtemények unalmas csomóit forgathatjuk végig, amíg egyetlen kis utalást is találunk arra, hogy egy Dessewffy, Teleki vagy Zichy színházban volt. Az anyanyelv a legtöbbje számára nem jelentett sokat. Csak kevesen gondolkoztak úgy, mint az öreg Prónay L,ászló, Ráday Pál apósa és Kazinczy pártfogója : »Anya Nyelvemet — (noha 184