Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

ságot szerette, de józanságában mindig érezte, hogy van egy határ, s ezen innen megállt — vagy messzire elkerülte. A magyar nyelv tanárát és lelkes hívét mégis nagyon közelről, nagyon erősen ragadta meg a lingua vernacula társulatának ügye. Abból, amit könyvében megírt, kiderül, hogy minden szabad idejét a színháznál töltötte. Szerette és becsülte Kelement, s egyre jobban kezdett irtózni a színpad büszkeségétől, Sehytől. A társulat kedvéért vállalkozott arra, hogy megindítja a Magyar Játékszín с kiadványsorozatot, az első magyar »színműtárat«. Ha meggondoljuk, hogy az 1860-as évek végén egy külföldet járt, rendkívül művelt Nemzeti színházi vezértagnak éveken keresztül kellett harcolnia, hogy az előadásra kerülő drámákat kinyomtassák és az egyes szereplők ne a kiírt szerepeket, hanem mindig az egész művet kezükben tartva, tanulják saját részüket,

111 ez a gondolat nagyon modernnek látszik. Endrődynek szándékában volt az egész magyar műsort kiadni, erre azonban anyagi lehetősége, főként pedig ideje nem volt. A színmű-kiadás mellett, mint már erről fentebb annyi szó esett, megírta Kelemen Iyászló társulata első éveinek történetét, s evvel — jóllehet képe nem függ a Színháztörténeti Múzeum szép lépcsőházának falán — vitathatatlanul ő lett az első magyar színháztörténetíró. Mint historikust, a legmesszebbmenő alaposság és az a tárgya iránti szeretet jellemzi, ami minden aprólékossága mellett is megakadályozza, hogy ridegen objektívvé váljon. Műve a színműtár első három kötetének előszavaként jelent meg és elmondja a társulat történetét a megalakulástól 1793-ig. »Ujjaimból semmit sem szoptam . . . Nem is jegyzettem fel semmit, mellynek valóságát meg nem mutathatnám. A' miket hallomásból vettem, azokat többeknek beszédivel meg-egygyeztettem, hogy semmi igazságtalanság bé-ne tsuszszon munkámba«. Állítása annyira megfelel a valóságnak, hogy azt a néhány évet, amit ő is feldolgozott, szükségtelen újra átvenni. Bayer lapról-lapra követi a száz évvel korábbi színészettörténész mondanivalóját s Lugosi legfeljebb egy-egy anekdotaszerű epizóddal zavarja meg az előadás komoly menetét, de másként ő is csak a közvetítő szerepét játssza. Mivel a mondott időre Endrődy a teljes műsort is közli, valóban olyan munkát végzett, amely előtt — több, mint százhatvan év távlatából — tisztelettel kell meghajtanunk a fejünket. Előadása nem szorul átértékelésre, rajta nincs mit bővíteni. Endrődy szoros együttműködése a színházzal az utókor tudományossága számára nagy nyereség. Aligha volt az azonban egy XVIII. század végi középiskolai tanár pedagógus-pályája és, feltehetőleg, lelki nyugalma számára. Hogy mi volt végül is, ami a nagyon racionálisan gondolkozó férfiban tudatosította, hogy elérkezett a »ne tovább !«-ig, nem tudjuk. Lehetett politikai természetű : a szabadelvű beszélgetések talán már olyan mértéket öltöttek, amelyek a szerzetesi élet folytatását lehetetlenné tették volna ; vagy ellentéte Sehyvel fajult el annyira, hogy botrány fenygetett. Lehetett más ok is. Bármi volt, nyomára, legalábbis egyhamar, aligha jövünk ; hogy a rendi levéltár mélyén, levéltári jelzet nélkül, fekszik-e olyan aktacsomó, amely világot vetne a problé183