Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

Horst memoranduma valóban körültekintő és ügyes »vadé mecum« kezdő színigazgatók számára, a baj csak ott volt, hogy míg a színészek tényleg azok voltak, aminek német kartársuk látta őket, addig Ráday nem volt az az ember, aki fáradságot és türelmet vet csupán azért, hogy tiszteletet és hálát arathasson. A szerződést aláíratta ugyan Kelemenékkel, s azok abban engedelmességet fogadtak neki, de már ahhoz, hogy Pesten maradjon és utánanézzen, hogyan mennek a dolgok, nem volt türelme. Kármán Józseffel, volt egyetemi évfolyamtársával egy szép magyar nyelven megírt törvénykönyvet állíttatott össze, rábízta, hogy boldoguljon a máris lázadozó Sehyvel, ahogy tud, s avval elvonult vidéki birtokára. Ha Kármán helyén maga Ráday gróf áll, s ha színészei tudják, hogy a legrosszabb üzletmenet esetén sem fognak éhenhalni, mert birtokának terméséből el fogja őket tartani, ha nem huszonnégy éves világfi, hanem az ország ügyeinek intézésében megőszült közéleti férfiú, akkor talán megmenthette volna az első magyar színtársulatot a pusztulástól. így egész igazgatói szerepének csak annyi történeti értéke van, hogy az ügyvitellel kapcsolatos iratokat, köztük Horst tervezetét is, gondosan megőrizte. Augusztus végén Ráday megvált a színház vezetésétől, Protasevitz pedig visszatért. Az országgyűlés ekkor már feloszlott, a tavaszi nagy bevételekre semmi remény sem lehetett, ami amellett szól, hogy a lengyel nem volt egészen aljas kizsákmányolója a magyar színügynek, hanem érdeklődés is vezette. A gyakorlatlan együttes, szellős fabódéjában, egyre kevesebb közönségsikert tudott felmutatni. »Kedves Hazám! . . . kedvelled a' Budai Játszó-színt •— Vajha jobban kedvellenéd!' s izletnéd-meg azt nagyobb mértékben minden rendüekkel, leginkább pedig szép nemeiddel. Vajha! íróid is, . . . szorgalmatosabban forgatnák tollaikat, 's a' hanyatló Társaságot, ezzel néki uj életet adván, segítenék elő kellemetes szép darabokkal. . . «

50 A társulatot rossz sejtelmek gyötörték és kiáltvánnyal fordult az egész nemzethez.

51 A vég azonban nem kezdődött még 1792 őszén. A helytartótanácsban felvilágosult szellemű, magyar érzésű tisztviselők ültek, a megyék kérése sürgető volt. Hivatalánál fogva Podmaniczky Józsefet küldték a magyar társulat megmentésére, s ő erélyes kézzel munkához is látott. Mindenekelőtt téli helyiségről kellett gondoskodni. A szemináriumi színpad nem volt alkalmas, tehát Podmaniczky rászorította Unwerthet, fogadja be a magyarokat színházába azokon a napokon, amikor az ő társulata nem játszik. Unwerth, fogcsikorgatva, és horribilis anyagi kártérítést követelve belenyugodott. Ugyanekkor a színtársulat vezetésének is új irányt szabott Podmaniczky avval, hogy saját legfelsőbb felügyelete alatt egy jövedelmi, egy tudományos és egy tényleges, hivatásos igazgatót állított az élére. A legfőbb irányító, meg a gazdasági vezető, Szentkirályi, pestmegyei szolgabíró, hivatalos kötelezettségeikkel összefüggésben látták el tisztüket, a hivatásos igazgató, Protasevitz, folytatta eddigi munkáját ; a »tudományok igazgatója«, Schedius 171