Tanulmányok Budapest Múltjából 10. (1943)

Baraczka István : Buda főváros első törvényhatósági közgyűlésének megalakulása. 1848

240 BARACZKA ISTVÁN A számadatok vizsgálatánál szembetűnő, hogy a város lélekszámához viszonyítva aránylag kevés a választójoggal rendelkezők száma. A 4-7% semmiképpen sem fejezi ki azt az arányt, amellyel Buda főváros lakossága a választásokban résztvehetett volna. Kétségtelen, hogy a választói képesség megszerzésének a törvény 6. §-ában körülírt feltételei nem enyhék ; alkalmasak arra, hogy egészséges. átmenetet teremtsenek a régi polgári rendi világ és a népképviselet városigazgatása között. A választói képesség megállapítására kiküldött választmány is lelkiismeretesen fogta fel föladatát és ragaszkodott a törvény betűihez, de legalább is annak szelleme ellen sohasem vétett. Elegendő, ha ez utóbbinak igazolására a választói névjegyzékek mellé csatolt Észrevételek című füzetekre utalunk, amelyekben a választmány konkrét vitás esetekkel kapcsolatban világosan kifejti álláspontját. De a törvény szigorú feltételei és a választmány lelkiismeretessége ellenére is magasabb lehetett volna a választójoggal rendelkezők száma, ha jogukkal élni kívántak volna mindazok, akiknek a törvény arra lehetőséget nyújtott. A közügy iránt megnyilvánult közömbösség, a megváltozott viszonyokkal szemben tanúsított ellenszenv és a választójogban rejlő polgári hatalom és kötelesség fel nem ismerése egyaránt közrejátszhattak sokak távolmaradásában. Távolmaradásukat feltétlenül megkönnyítette az a körülmény, hogy a törvény nem tartalmaz szankciót a választójoggal szemben közömbös és az azzal élni nem kívánó jogalanyokkal szemben. Előfordult például, hogy a választói névjegyzékbe fölvett egyik polgár megjelent a választmány előtt, letette az asztalra a választói képességét tanúsító bizonyítványt és a választmány tagjainak szemeláttára kihúzta nevét a választók sorából. Nem lehet vitás, hogy a választójoggal élni nem kívánók nagy hányada a polgári rendhez tartozó lakosság köréből került ki. Alig tehető fel ugyanis, hogy éppen azok maradtak volna távol a választásoktól, akiknek számára a törvény a népképviseleti elv alapján utat nyitott ennek a fontos és régen óhajtott jognak gyakorlására. A régibb jog szerint — tehát a polgárjog alapján — választójogot szerzettek száma nem értelmezhető olyanképpen, mintha a régi polgári rend tagjai közül csak 899-en szerezték volna meg a választójogot. Meg sem közelíti ez a szám azoknak a budai polgároknak számát, akik csupán a polgárjoguk alapján lehettek volna részesei a választójognak. Buda fővárosnak ugyanis már 1828-ban 11.411 főnyi férfilakosságából 1052 a polgár és bár ez a szám 1848-ig feltétlenül emelkedett, most mindössze 899 választó szerepel polgárjoga alapján a választói névjegyzékekben. Ennek jórészt az a magyarázata, hogy a választói névjegyzékekben szereplő ingatlanbirtokosok, valamint iparosok és kereskedők, bár sokan polgárai a városnak, mégsem a régi jogra való hivatkozással kérik a választói képességük megállapítását, hanem a törvényben alapul nyújtott új jogcímeken. Hogy a birtokosok, iparosok és kereskedők között jelentős számú, polgárjoggal rendelkező választó lehetett, arra nézve az ingatlanszerzésnek és az iparjog megszerzésének a polgárjoggal való szoros kapcsolatai elegendő magyarázattal szolgálnak. Ha az elmondottak alapján módosítjuk a polgári elemre eső 49-7%-ot, a régi polgári rend tagjainak többségével kell számolnunk. Ez a körülmény