Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)

Voit Pál: A Magyar Földhitelintézet székháza – hajdani Marczibányi-palota – és dísztermei 214-230

216 VOIT PÁI, keletkeztek, hanem a telekvásárlók sokszor ötletszerű, sokszor árbeli előnyeinek kedve szerint. Maga a polgári otthon, amely itt létrejött, kétféle alaptípusra megy vissza. Egyik a rendszerint földszintes vagy legfeljebb egyemeletes családi háztípus, amelynek számos példáját ma is feltaláljuk a József- és Terézváros külső részeiben. Ezen otthonforma azonban csak legritkább esetben s inkább a nemesi, mint a polgári építtető kezében maradt meg az úgynevezett »saját ház« fogalmi körében. Azaz legtöbbször nem a tulajdonos kizárólagos lakhelyéül szolgált, hanem kisebb bérlakásoknak is helyet adott. Még ott is, ahol eredetileg egy család számára készült a ház, később emelettel vagy udvari földszinti szárnyakkal kibővítették, ahol apró sivár kislakásokat helyeztek el s így segítettek egyrészt a fejlődő város proletariátusának lakásínségén ; a tulajdonosok pedig ingatlantőkéjük nagyobb kamatozását e módon biztosították, A másik típus a bérpalota, amely nagyobb befektetést igényelt ugyan, de ugyanakkor több és bővebbterű lakása révén a jövedelme is arányosan nagyobb volt. A bérpalota jellegzetes térelosztását e korban meghatározta az egy, ritkábban több lépcsőház, az ezekkel kapcsolódó folyosórendszer, á telek közepén — a két, három vagy négy oldalról épülettel övezett — udvar. Ide nyílott a ház legtöbb helyiségének ablak- és ajtónyílása. Kéthárom emeletsor húzódott egymás fölött ; az első emeleten épült a legtágasabb lakás, rendesen a ház tulajdonosának otthona. E lakás sokszor az egész emeletet betölti és díszesebb belső kiképzésű, a tulajdonos anyagi és társadalmi helyzetének megfelelőleg. így vegyülnek az anyagi célszerűség érdekében a főúri magánpalota és a polgári bérház típusai, úgy azonban, hogy az előbbi ebből csak károsodást szenved, utóbbi pedig semmi hasznot sem élvez. A főúri palota szabad térjátéka, grandiózus kifejlődése és művészi megjelenése gátakba szorul, viszont a bérlakások épp a fönti elvek miatt — ha azok megalkuvással és csonkán valósulnak is meg — természetes célszerűségükből kénytelenek engedni és tökéletlenekké válnak. A főváros lakáskultúrájának bajait azonban nemcsak mi — az új, modern elvek ismerői — bírálgatjuk, de látták és tudták azt a kortársak is. Dr. Jankovich Antal — József nádor udvari orvosa és a pesti orvosi fakultás tagja — 1838-ban megjelent művében

3

) élesszemű és megszívlelendő bírálatnak ad hangot. Buda és Pest lakóiról írt műve — amely elsősorban orvosi és embertani szempontokat vesz figyelembe — mindkét város lakásaival és lakásviszonyaival kimerítően foglalkozik. Előadja, hogy nagyobb házaknál az utcára nyíló szobák szabályosak, kényelmesek és világosak ugyan, de a hátsó, udvarra szolgáló helyiségek kicsinyek és sötétek, rossz levegőjűek és sokszor nedvesek. Bár, úgymond, ezeket az udvari szobákat rendesen szegényebb néposztálybelieknek adják bérbe, némelykor mégis a gyermekek és a cselédség számára is csak ez jut. Jankovich szerint sok földszinti lakás — különösen a keskenyebb utcákban — nedves, mert itt nem éri őket a nap és a levegő áramlása. Sok lakás, leginkább a külvárosokban, ahol nagyrészt szegény néposztály lakik, inkább aláássa, mintsem ápolja a lakosság egészségét. Legérdekesebb azonban számunkra az, amit Jankovich az ú. n. »alkóvok«-ról mond. Különösen érdekes nemcsak azért; mert ezt a problé-