Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)

Fekete Lajos: Mohamedán vallási és szellemi élet a törökkori Budán 119-141

MOHAMEDÁN VAI^ÁSI ÉS SZEEEEMI ÉI<ET A TÖRÖKKORI BUDÁN 127 rény zsoldját, esetleg csak öt-hat akcset, amennyit egy valamirevaló janicsár is kapott, nem is közvetlenül az állampénztárból, hanem valamelyik vallási jellegű alapból húzta ; egyházi szolgálatát csak hivatali kötelességszerűen látta el, mélyebben járó mozgalmak plántálására különben iskolázottsággal sem bírt. Az a szabályszerű hideg »középút«, melyen e hivatalos állami emberek a mohamedán lelki életet vezették, nem elégített ki minden hívő lelket, ezért az iszlám társadalmában is alakultak olyan szervezetek, melyeknek tagjai a tömegekre kiszabott közönséges vallásgyakorlatokon és kötelességeken túlmenően, hitüknek lelkesebb átérzésével és testüknek teljesebb odaadásával akarták szolgálni Isten dicsőségét és saját előkészületüket az Örök életre. E szervezetek híveit lelkiekkel a mohamedán szellem legbelső célkitűzései, a miszticizmus keleti fogalmazású tanai telítették, melyeknek összességét és rendszerét a görög aorpía származékszavával szúfizmus néven ismerjük, míg az irány híveit, e »bölcseségkeresőket« szúfi-nak nevezték. Az arab és perzsa nyelvek misztikussá avatott szavaiból még sok más, meleghangulatú név szolgált jelölésükre, melyek közül többet az európai nyelvek is átvettek. Széles körökben ismert nevük volt a szofta, e szó perzsa eredetije : szúhte azt jelenti : »égő«; ezzel azt akarták kifejezésre juttatni, hogy lángoltak és égtek Isten imádásában és Isten utáni vágyakozásukban. Egyesek azt mondták magukról, hogy ők abdal-ok: »jámborok, együgyűek« ; mások, hogy ők fakír-dk : »szegények«, t. Í. Isten szegényei ; ismét mások, hogy ők ásik-ok. : »Isten szerelmesei, Isten rabjai«. Legáltalánosabban ismert nevük, a dervis pedig azt jelentette, hogy »alázatos, igény nélküli koldus«, aki mindenről lemond, önmagától a földi örömöknek minden faját megtagadja s mégis boldog, mert már itt a földön bőséges jutalmat élvez az ő erős hitében és társai szeretetében, szinte szórul-szóra úgy, ahogy azt a kereszténység szerzetesei és remetéi hitték és cselekedték. A mohamedán egyház e szerzetesei zárt konventekben, kötöttebb formák között és szigorúbb szabályok szerint törekedtek a lelki tökéletességre, a cél keresésében azonban egymástól többszörösen eltérve, nem egy testületben, hanem sok szerzetben keresték a helyes lelki élet útjait. Voltak mérsékelt irányaik, melyeknek tagjai nem szakadtak el teljesen a világi társadalomtól, hanem ahhoz külső magatartásukkal és komoly egyenruhájukkal is hozzákapcsolódtak, ezek követői köpenyt, sarut, fövegül turbánt vagy nemezsüveget viseltek, bár mindezeket durva anyagokból, abaposztóból, s akik nőtlenségi fogadalmat tettek, maguk emlékeztetésére és mások tájékoztatására fülbevalót hordtak, amit rendjük alapítójának sírján tűztek először fülükbe. A dervisek másik része, több népes dervisrend követői ezekkel ellentétben nagy lelki gőggel lenéztek és megvetettek mindenkit, aki az ő körükön, az »egyedül tökéletes« szerzeten kívül állva, »tévedések útvesztőiben bolyongott« és csak »alsórangú« lelki életet élt. Ezek a világi társadalomtól teljesen elszakadtak, hosszúra eresztett üstökkel, hajadonfővel, mezítláb, sőt ruha nélkül jártak, legfeljebb egy-egy átvetett bőrdarabbal, arcukon a kimerítő vallásgyakorlatok fáradtságának nehéz nyomaival, lázasan égő, réveteg tekintettel. Európai írások olyan nyersvonalú, bizarr képet rajzolnak korunk derviseiről, hogy azokat lemásolni sem mérnők, ha török íróknál is száz