Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)
Fekete Lajos: Mohamedán vallási és szellemi élet a törökkori Budán 119-141
122 FEKETE IyAJOS gótikus ablakokat vették kisebbre, azt is lehető legegyszerűbb módon, alsó részüket befalazva. 8 ) Új építményeknél, ha a falakat is teljesen újonnan építették, szerettek szabályos és hasonló méretű fehér kockaköveket használni. Ekkor egy-egy sor kőkockára két sor tetőcserépvastagságú, barnára égetett téglát raktak s ezeket vastag habarcsréteggel kötötték egymáshoz, illetőleg a kőkockákhoz. A barnára, esetleg kékre színezett habarcs és a téglarétegek meg a szürke kőkockák megfelelő szimmetrikus csoportosításával (derz volt a neve ennek a falformának) kellemes szín- és formahatást tudtak elérni. Tetőfedésre leginkább az ólomlemezt használták s ha újat építettek, vagy ha a régi tetőt teljesen ki kellett cserélni, lehetőleg ezzel dolgoztak, így a budai Nagy dzsámit, a Nagy Boldogasszony-templomot 1570-ben, amikor a teteje már igen megromlott, többé nem zsindellyel borították be, ahogy addig volt, hanem ólomlemezzel (kursun), mert »ez a templom — magyarázták budai hatóságok az isztanbuliaknak —• hegytetőn áll, nagyon ki van téve a szelek támadásának és mivel olyan magas, mint az Aja Szófia, a zsindelyt igen hamar leverné róla a vihar«. 9 ) A várfalon kívül, a Dunaparton fekvő külváros legnagyobb mohamedán egyházai, a Tojgun és Musztafa pasákról, a Hadzsi Szeferről és Oszmán bejről elnevezett dzsámik a XVII. században ólomlemezekkel voltak fedve. 10 ) Új dzsámi mellé egy vagy több sarkához egy-egy tornyot, a rendszerint négyzetalaprajzú tömzsi főépítményhez karcsútestű, hegyes süvegű mináre-t építettek, amelyet mi a szó francia leírása után minaret-nek nevezünk. A müezzin ezen az építményen belül, egy belső csigalépcsőn kapaszkodott fel a körülbelül kétharmad magasságban kiugró erkélyre (serefe), ahová az emberek nemcsak akkor figyeltek fel, amikor ő rezgő hangján hozzájuk szólt, hanem még nagyobb és fokozottabb gyönyörűséggel bizonyos ünnepi kivilágítások (donanma) alkalmával, így az egy hónapig tartó mohamedán nagyböjt, a ramazán hónap éjszakáin, amikor csak a nappalok nyúltak el nehéz böjttől terhesen, az éjszakák ellenben lakomák között hangos vígságban zajlottak le, továbbá a hadiszerencse forgandósága szerint sűrűbb, vagy ritkább győzelmi ünnepségeken, főleg perzsiai hadjáratok sikerei után, melyekben a törökség éppen olyan kiváló alkalmat talált fölös erejének apasztására, mint a keresztény Európa a maga vallásháborúiban. Ezekre az ünnepi éjszakákra a serefe peremén sűrű füzérben mécseket (kandil, innen : kandiili gedzseler »lámpásos éjszakák«) kötöttek ki, aminek megcsodálása egyformán visszatérő élménye és már igénye volt minden töröknek Bagdadtól Budáig. Templomaik között rangban kétfélét különböztettek meg : a magasabbrangú dzsámit és az egyszerűbb mecsetet. A dzsámi-t lényegében az emelte a mecset fölé, hogy csak szultáni engedéllyel olyan helyen lehetett alapítani, ahol legalább 40 hívő (családfő?) élt együtt és hogy csak ebben lehetett elmondani a pénteki imát (chutbe), amelynek lényege az uralkodóért való könyörgés volt. Budán, mint azt a hosszabb időn át budai lakos Pecseví írja, a chatib ezt az imát külön emelvényen (minber), maga elé helyezett fakardra támaszkodva imádkozta, annak emlékére, hogy ezt a várat a szultán fegyverrel vette meg. 11 ) A budai Nagy dzsámiban, mint a szemtanú Dzselálzáde, később Pecseví és mások is feljegyezték, az
