Tanulmányok Budapest Múltjából 8. (1940)

Juhász Lajos: A közraktár-kérdés Pesten a XIX. század közepén 60-84

A KÖZRAKTÁR-KÉRDÉS PESTEN A XIX. SZÁZAD KÖZEPÉN 75 ügyelőség által készíttetett tervektől. A végső döntés tehát a három érdekelt miniszter : Tisza Lajos, Zichy János és Kerkápoly Károly, valamint Hieronymi május 10-én tartott tanácskozásán alakult csak ki. Eszerint a kormány készséggel megadja a kért 90 évre szóló engedélyt, a területátengedésre vonatkozó kérelmet azonban nem áll módjában teljesíteni, minthogy a szóbanforgó telkek legnagyobbrészt a főváros birtokában vannak. Készségét fejezte ki azonban aziránt, hogy közbenjár a fővárosnál a telkeknek 100 arany jelképes áron való átengedése érdekében. A magántulajdonban levő területet természetesen a társaság tartozik megvásárolni. Kívánatosnak tartotta a kormány, hogy az építkezés az összekötő vasúti híd munkálatainak befejezése után fél évre, de leggyorsabban csak három év múlva, szintén befejeződjék. A közraktári üzletből származó jövedelem után 30 évre adómentességet nyújt, a vele kapcsolatos bankjövedelem azonban nem lehet adómentes. Végül biztosította a kérvényezőket, hogy 20 éven belül hasonló vállalkozást ilyen kedvezmények mellett államsegéllyel nem támogat. Az érdekeltekkel május 19-én közölték ezen feltételeket, de ezeket az alapítók nem találták változatlanul elfogadhatóknak. Álláspontjuk a kormányfeltételektől főkép két szempontból különbözött : a magántulajdonban, elsősorban a Flóra gyertya- és csontgyár birtokában levő területrész kisajátítási költségeit nem vállalják, másrészt szívesebben beleegyeznek, hogy csupán 65 évre kapjanak engedélyt, de egymilliós segéllyel járuljon hozzá a kormány a rakpart kiépítéséhez. A minisztérium az egymilliós segélyt az ország súlyos pénzügyi helyzetére való tekintettel határozottan megtagadta, az elől azonban nem zárkózott el, hogy a szükséges területek kisajátítását a törvényhozás előtt javaslatba hozza. Mire a tárgyalások ennyire jutottak, eltelt 1873 első fele és közbejött a nagy válság. A megváltozott körülmények között a társaság a feltétlenül szükséges tőkét nem tudta előteremteni, sőt a külföldi alapítók közül J. Reed Longham és W. Ofenheim a vállalattól visszaléptek s még a kormánynál biztosítékként letett pénzüket is kivonták a vállalkozásból. A vállalat ilyen módon válságos helyzetbe került, egyre kevesebb reménnyel kecsegtetett, és 1874-ben a közmunka- és közlekedésügyi minisztérium teljesen elejtette. 1874-ben tehát a közraktárügy, mint hosszú története folyamán nem egyszer, ismét kútba esett. Vállalkozóknak sora próbálkozott és hagyott fel vele, a hatóságok is hozzányúltak a kérdéshez, de mindez nem volt egyéb, mint állandó egyhelyben topogás. Két évtizednél hosszabb idő múlt el a nélkül, hogy a probléma csak egy része is tisztázódott volna : az elhelyezés tekintetében nem volt egyöntetű állásfoglalás, az állammal és fővárossal való viszony rendezetlen volt, a felépítéshez szükséges tőke kevésbbé volt biztosítva, mint valaha. Míg azonban ez a fővárosi kereskedelemre nézve olyan nagyjelentőségűnek felismert intézmény alig haladt valamit a megvalósulás felé vezető úton, lényeges változáson ment keresztül maga a fővárosi kereskedelem. Midőn két évtizeddel előbb Pest gabonakereskedelme sok reményre jogosító fejlődés kezdetén állt, sokan Odessza jövendő versenytársát látták benne s az európai gabonakereskedelem középpontjává akarták fejleszteni. És Pest csakugyan hamarosan jelentős szerephez is jutott e téren. Bécs gabonakereskedelme nem bizonyult versenyképesnek, Győr, Mosón forgalma is apadt a főváros térhódítása