Tanulmányok Budapest Múltjából 7. (1939)
Schoen Arnold: Budapest székesfőváros kórházainak és emberbaráti intézményeinek kápolnái 11-40
38 SCHOEN ARNOLD mos sarkában épült a tüdőbetegek számára szolgáló kórházépület Maróti Kálmán terve szerint. A kápolna téglányalaprajzú, vízszintes sík mennyezetű terem, amely oszlopon nyugvó lapos mennyezetgerendával hajóra és szentélyre van osztva. A szentély evangéliumi oldalához oratóriumhelyiség fűződik, amely a szentély mögött levő sekrestyébe vezet. Mennyezetét a hét szentség életfájának szimbolikus ábrázolása díszíti, amely a négy evangélista és az isteni bárány szimbólumaiban gyökerezve a teremtő Atya Isten áldókezével és a megszentelő Szentlélek-galambbal kezdődik és végződik. A szimbolikus dekorációt tervezte Nagy Sándor, akinek tervei szerint készítette Bukó va Lajos az ablakok stilizált felhős, napos üvegfestményeit. A Szabolcs tervezte és Fischer András készítette oltár mögött levő falat hármas ábrázolású secco falfestmény borítja oltárképül szolgálva : középütt vár tövében terebélyes fa alatt Szent Erzsébet betegeket gyógyít és szegényeket istápol ; az egyik szárnyképen stigmatizált Szent Ferenc a nap, az ég felé emelkedik a habokból, a másik szárnyképen a megdicsőült liliomos és töviskoronás Boldog Margit áll töviseken, kezében az alázatos szerénységet jelképező vödörrel. A triptychont Nagy Sándor festette 1931-ben. A Jézus szíve, Immaculata, József és páduai Antal szentek színezett gipszszobrai Máriahegyi János műhelyéből valók. A kápolnához vezető folyosó sarkában áll e közkórház védnökének, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzónak fehér márvány mellszobra, amelyet Szentgyörgyi István készített. 12 ) E vázlatban azokat a székesfőváros területén belül most is használatban levő szentélyeket, kápolnákat tettük tanulmány tárgyává, amelyek Buda és Pest, illetőleg Budapest székesfőváros alapította kórházak és emberbaráti intézmények lakóinak a lelki üdvét szolgálták, illetőleg szolgálják. A 18. századi kápolnák mind különálló épületek voltak mint fogadalmi teljesítmények, amelyek egy-egy mellettük keletkezett intézménynek szentélyeivé lettek. Módszeresen átgondolt, szervesen központivá szerkesztett kápolnája azonban csak az invalidus-háznak volt, természetesen azért, mert Széchényi György esztergomi érsekprímás elegendő alapítványt tett építésére. A sok épülő templom mellett azonban a két testvérvárosnak, illetőleg polgárságának már nem telt ilyen, mondjuk monumentális megoldásokra. És jellemző, hogy amikor a 19. században, sőt még a legújabb időkben is az építőművészek terveikbe beleszerkesztették centrális szentélyeiket és templomaikat — az egyetlen új Szent János-kórház kápolnájának a kivételével — pusztán anyagi fedezet híján nem valósíthatták meg azokat. Ezért csak szükségmegoldások jöttek létre, amelyek művészi tervezés híján a liturgikus követelményeknek is alig felelnek meg. A 18. századi kápolnáknak barokk architektúrájukban megvan a jövőjüket biztosító gyökerük vagy legalább művészettörténeti — ha szerény •— jelentőségük, a többinek ideiglenes, szinte stílusmentes szoba- vagy teremszerűsége azonban rí a művészi megoldás után. Betegszobának alkalmas terem még nem szentély, kór- vagy tanteremnek megfelelő helyiség még nem
