Tanulmányok Budapest Múltjából 6. (1938)

Seenger Ervin: Kratzmann Ede első budapesti üvegfestő és működése 190-195

KRATZMANN EDE EESÓ' BUDAPESTI ÜVEGFESTŐ" ES MŰKÖDÉSE 191 Az első »hiba« következtében az üvegen átszűrődő fény tompává, sejtelmes hangulatúvá válik és ez a hangulat a középkori ember misztikus templomi elmélkedéseit nagyban elősegítette. Figyelembe kell vennünk, hogy a középkornak a nagy gótikus templomablakokkal kettős célja volt. Először a templomban több világosságot akart, mint amennyit a megelőző román stílus szúk fal-áttöréseivel megengedett, másodszor el akarta magát zárni a külvilágtól. Ez az antinaturalisztikus törekvés különösen jellemzi a középkori embert szemben az antikkal, aki panteista volt. A másik körülménynek,.-— az apró lemezeknek — köszönhetjük azt az egyöntetű tónust, amelyben nem voltak olyan rikító színfoltok, mint a későbbi korszakok színes ablakain. Az ezeken keresztül átszűrődő fény következtében »a miséző pap hátán piros és zöld foltok táncoltak« (Fieber). Kétségtelen, hogy az apró lemezek a sűrű ólomhálózattal kapcsolatban erősen megzavarták a rajz egységét, de a középkor nem akart naturalista képeket üvegre átvinni, hiszen amint láttuk, az ablakoknak egészen más céljuk volt. A következő korszakban, a renaissance-ban a technika általában és így az üvegfestészet terén is fejlődött ; a képzőművészet általános törekvése pedig a naturalizmus volt. A renaissance-ember szemlélete szemben a középkorival — a földre, a természetre irányul. Egymást követik a földrajzi és technikai felfedezések. Az anthropocentrizmus válik uralkodó szemléletté. Művészeti téren is az egyén lép előtérbe. A középkori művész szerényen húzódott meg névtelenségében alkotása mögött, a renaissanceművész már szignálja műveit és fokozottabb jelentőséget nyer az egyéni stílus. Most már híres mesterek rajzolták az ablakok kartonjait, az ábrázolás célja már a figura volt és ezzel egyúttal az üvegfestészet sajátos stílusától is mindinkább eltávolodott és áttévedt a festészet körébe. Az üvegfestészet ezzel elveszítette misztikus hatását. A renaissance világossága úgysem tűrte meg a középkor »sötétségét«. Ennek a »sötétségnek« az elbírálása a szellemtörténet feladata és nem tartozik e tanulmány keretébe. A renaissance-al kezdődik esztétikájának szempontjából tekintve az üvegfestészet hanyatlása. Mint láttuk, a középkor üvegfestészeti stílusának a célja bizonyos — mai nyelven szólva — »hangulatvilágítás« előidézése volt, amit a rajztökéletesség rovására ért el. A renaissance-korban már a naturalista rajz fontosabba vált a misztikus hangulatnál és ez tart még a barokkban is annak ellenére, hogy a barokk egy misztikusabb irányváltozást jelent a megelőző renaissance pogány és világos racionalizmusával szemben. A barokk feloldotta az antikizáló renaissance lezárt formáit, de a fényhatásokban az éles ellentéteket jobban kedvelte, mint az elmosódott tónusokat. A XIX. század historizmusa a régi korok felé terelte az érdeklődést. A század második felében a biedermeier után sorra feltámadnak a régi stílusok. A »neo«-stílusok kora ez és tart a szecesszióig. A templomépítésben a középkori stílus uralkodik. Kialakulnak az olyan tarthatatlan nézetek, hogy a gótikus, de legalább is a román az igazi egyházi stílus; ekkor épülnek az újgörög múzeumok, újbarokk színházak stb. A korok utánzása termé-