Tanulmányok Budapest Múltjából 6. (1938)

Ungár László: Az 1845-47. évi felvidéki éhínséggel kapcsolatos intézkedések Pesten és Budán 170-179

172 UNGÁR IÁSZ1,Ó okozott ; a medárdnapi vásár pénz hiányában igen vontatott volt, míg a júniusi vásáron már a rossz termés következményei mutatkoztak.

3

) A vásár népes volt, de a kézművesek cikkei igen alacson áron keltek el. A következő két évben a helyzet semmit sem javult : a nagykereskedők 1847-ben hitelt már nem kaptak és azok, akik az előző két évben nem buktak meg, minden kintlévő hitelüket felmondták. Az iparosok nem juthattak áruhitelhez, a munkát beszüntették. Egyik vásári tudósítás szerint a márciusi vásáron (1847) a vevő olyan ritka, mint a fehér holló, a fogyasztó most inkább, mint valaha »gondokba öltözködik, jobb napok reményeivel táplálkozik s elfojtott sóhajokkal lakik jól«.

4

) A kézműiparban beállott pangás a mestereket legényeik elbocsátására kényszerítette. A tanács, hogy a nagyobbarányú munkáselbocsátások elejét vegye, tárgyalásokat kezdett a céhmesterekkel, akik megígérték, hogy a legényeiket nem eresztik szélnek. A tárgyalások során a munkaadók, hivatkozva szorult helyzetükre s arra, hogy 1838 óta az élelmiszerárak átlag 50%-kal emelkedtek, az ilymódon visszatartott munkásaiknak csak élelmezését ígérték, bérfizetést nem. De még ilyen ígéret után is akadt céh, mint például a német vargák-céhe, amely legényeit kénytelen volt elbocsátani, mert a mesterek készítményeiket az utolsó vásáron nem tudták eladni. A munka nélkül maradt iparoslegényeket, elsősorban a nem helybelieket kitoloncolták, míg az egyéb szakmabeli munkanélkülit, kovács-, asztalosés lakatoslegényeket a tanács közbenjárására az óbudai hajógyár igazgatósága 24—30 krajcár napibérrel alkalmazta. A szabómestereket az óbudai katonai ruházati bizottság támogatta megrendeléseivel. Mindamellett a munkanélküliség egyre emelkedett, mire a hatóság a kérdést rendészeti útra igyekezett terelni : a kitoloncolási eljárás fokozottabb mértékben indult meg. A város vezetőségét erre a megoldásra a már említett nagyarányú bevándorlás ösztönözte. A város mindenki előtt nyitvaállt és azt elárasztotta a szegénység. A felvidéki tótok és más megyék nyomorgó napszámosai szaporították a helybeli szegények számát. A szűk termés visszatartotta a fővárosban dolgozó felvidékieket, kik a telet is itt akarták tölteni, holott rendes körülmények között ezek az augusztusi és novemberi vásárok után mind hazatértek. A kertészetnél, a kőbányákban, a fuvarosoknál, a dunai rakodóknál, a város határában épülő vasútnál dolgozó napszámosok egyrészét és a sok szertekóborló idegent a rendőri fogházba, valamint az 1845-ben létesített dologházba gyűjtötték össze. Ezek jórészét rövid úton, sommás eljárással a város határára tették ki ; volt olyan hét, hogy másfélszázat toloncoltak ki s ilymódon 1845—46-ban 7200 személyt távolítottak el. De a kisszámú városi rendőrség tehetetlen volt velük szemben s egyrészük kellő ellenőrzés hiány miatt rövidesen visszatért.

5

) Legtöbbje szállásés kereset nélkül lévén, csoportokba verődve koldult a városban. Az éhségtől alig lézengő nyomorultak közül naponta 2—3 halva maradt az utcákon. Mindennap került néhány a városházára, kiket a város különböző részein szedtek fel, mivel jártányi erejük sem volt már s hogy megszabaduljanak tőlük, sietve szekerekre rakták őket s úgy vitték a város határára.

6

) Akik még mozogni tudtak, de semmiféle alkalmi munkához nem jutottak, koldulásból tengették életüket — a végkimerülésig az utcákon csatangoltak. Legtöbbje az éhségtől elgyengülve, mindenfajta betegség könnyű