Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Horváth Henrik: Hódoltság és felszabadítás a művészettörténelemben 198-219

HÓDOI/TSÁG ÉS FELSZABADÍTÁS A MŰVÉSZETTÖRTÉNELEMBEN |ÖÍ közömbös, hogy ez a munka: Vittore Carpaccio festménye után készült. Hiszen éppen a velencei művészet törökországi kisugárzásairól egészen pontos értesüléseink vannak. Ez a folyamat már II. Szolimán előtt kezdődött, legszemléltetőbb kapcsolatot igazol Gentile Bellini törökországi utazása, illetve kiküldetése, melynek egyik gyönyörű emléke Caterina Cornaro királyné arcképe a budapesti Szépművészeti Múzeumban; Ezek a részletek is világosan mutatják a Szolimán-korabeli oszmán kultúra beállítottságát, tagadhatatlan összefüggéseit az olasz, kivált a felsőolaszországi művelődési körökkel. Ez a viszony különben nem egészen egyoldalú, amennyiben Velence maga is mindig nyitott kapu volt a keleti formák és tartalmak beözönlése számára. Törökruhás alakoktól, iszlámi témáktól hemzseg a XVI. és XVII. század velencei festészete. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy az adó fél most is feltétlenül a Nyugat volt, hogy a pozitív értékek itt keresendők. Ezzel szemben egyes törökbarát kutatók, így a híres orientalista G. Jakob

5

) oda alludálnak, hogy ez a török renaissance felette állott volna a nyugatinak, ami akkor is mérő túlzás, ha a Korán által kirekesztett figurális művészetet, az olasz géniusz emez örök dicsőségét nem vennők figyelembe és csak az iparművészet kereteiben maradnánk, mely utóbbi viszont mindig a keleti termelés főerőssége volt. Az egész iszlámi művészet Indiától Spanyolországig lényegben csak építészetre és iparművészetre szorítkozott, de mindkét műágon belül aránylag legnagyobb önállóságot és eredetiséget mint díszítő eljárás, mint ornamentika ért él. Bár ez a hajlam II. Szolimán alatt határozottan új lendületet vett, a bámulatos változatosságú mértani díszítő rendszerek, továbbá az arabeszkek és nem utoljára a festői arab betűtípusok révén páratlan dekoratív hatású Korán-idézetek és egyéb feliratos díszek nem saját fényüktől ragyognak, rajtuk is inkább az arab, perzsa, hindu formakincs visszfénye csillog. Ősi keleti hagyományokból és renaissance-kölcsönökből szövődött össze az akkori élet- és műformáknak egy egészen jellegzetes hálója, melynek egyes szemei a budai basák udvartartásában is visszatérnek* Valami a birodalmi főváros színpompájából, magas élettartásából minden bizonnyal itt is tükröződik. Hasonló jelenségeket tapasztalunk az irodalom és tudomány terén. Már tipikus renaissance-gesztus, ha a történetíró Aali a budai defterdárnak jelenti, hogy átnyújtotta nagy történeti művének Szigetvár bevételétől II. Szelim trónralépéséig terjedő részét a budai helytartónak és reméli, hogyha defterdár a munka olvasásánál meg fog róla emlékezni.

6

) A tudós, költő és hadvezér Ghasi Girai pedig, aki Eger és Pécs előtt hadat visel, jelentéseit ghasel-alakban fogalmazza.

7

) Nem érdektelen azonkívül, hogy oszmán miniszterek nem ritkán Hügo Grötiusból merítik érveiket diplomáciai levelezésükben.

8

) Nein tudjuk ellenőrizni, vájjon az ilyen tudás az úgynevezett medreszék (főiskolák, mai felfogás szerint középiskolák) tanításának az erèdménye-e, amilyen Budán hét központi és öt külvárosi volt. Elemi iskolából tizenhatot említenek. A mai értelemben vett tudományágak közül Evlia Cselebi

9

) szerint az orvostannak, kivált a sebészetnek voltak kiváló művelői Budán, ami az állandó harcokra való tekintettel csak természetes. Említésre méltó,- hogy egy magyar fénegát, Magyar János valóságos Ábü-Szina (mely szó mögött a X. században élt Avicenna arab orvos és filozófus neve lappang) hírében állott.