Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)
Kelényi B. Ottó: A török Buda a keresztény Nyugat közvéleményében 34-101
82 KEI.ÉNYI B. OTTÓ felszólítja a budai basát, a muftit és a janicsár agát, hogy menjenek kártyázni. De azok azt mondják, hogy nem tanácsos francia kártyával játszani. A nagyvezír ekkor a maga szakállára próbálkozik : »wolt jhr mit mir nit spilen, wil ich andere suchen und nacher Wienn gehen, mein Kunst, allda zu probiren.« Azonban a lengyel király, a bajor és a szász választó is Bécsbe megy, hogy megnézze, vajjon becsületesen játszanak-e. A vezír elveszti a játékot, a mufti pedig szemére veti, hogy nem hajlott a tanácsra, a birodalmat romlásba vitte. A francia politikai irodalom azonban általában tárgyilagos állásfoglalást mutat a magyarországi török háborúkkal szemben. Az a rokonszenv és érdeklődés, amely a francia szépirodalomban a magyar kérdések iránt megnyilvánul, a történeti és politikai irodalomban is megtalálható; a német birodalom területén megjelent nagyszámú, a fölszabadító hadjárattal foglalkozó francia nyelvű művek pedig bizonyára éreztették hatásukat a francia közvéleményre, amelynek — legalább a török kiűzésével kapcsolatban — ez időben kevés köze volt XIV. Lajos politikájához. A sok egymást ismétlő politikai mű közül a »Iye Turc subjugué . . .<< 219 ) 1686-ban megjelent munkát ismertetjük. A mű Buda és Pest történetének, valamint a császári hadsereg és a segédcsapatok haderejének felsorolása után azzal kezdi a háború történetét, hogy a törököket barbár fennhéjázásuk ragadta el akkor, amikor Magyarország után Németországot is el akarták árasztani és vállalkozásukat csak Isten kegyessége és az egész keresztény világ imái hiúsították meg. Amikor 1683-ban a 200.000 főnyi ottoman ármádia Kara Musztafa vezérlete alatt három hónapig vadul támadta a nagy fontosságú »Boulevarde de rAllemagne«-t, oly makacsul, amire az elmúlt századokban még nem volt példa : Bécs az ottománok igájába roskad, ha a hadak istene nem világosítja fel a lengyeleket, bajorokat, szászokat és a császárság más népeit, hogy siessenek az osztrák főváros segítségére és osztozkodjanak a hitetlenek leverésének dicsőségében. Miután leírja a bécsi ostrom következményeit, így folytatja : a »Grand Seigneur«, hogy a bajt orvosolhassa, minden" kísérletet megtett, hogy a véres háborúknak végetvessen. A keresztényekre nézve legelőnyösebb békét ajánlott fel a császárnak és mikor a bécsi udvar ezt visszautasította, a lengyel királyhoz, majd a velencei köztársasághoz fordult, hogy őket titkos kiegyezésre bírja. El akarta választani a lengyeleket és a velenceieket a szent ligától, amelyet a Szentatya, XI. Ince oly ügyesen irányított az egyház költségén, Jézus Krisztus és az egyetemes igaz hit javára. A továbbiak folyamán ismerteti Buda 1684. évi ostromát, amely 10.000 keresztény vérébe, oly nagy erkölcsi és anyagi áldozatokba került és nem egy kincstárt ürített ki. A császári udvar azonban nem vonakodott egy újabb kísérlettől, tudva azt, hogy Buda főváros elfoglalásától függ egész Magyarország és a szomszédos országrészek sorsa. A fölszabadító hadjárat második és harmadik esztendejének kevés eredménye keltette csüggedést azonban csakhamar a bizalom váltja fel. Már 1685-ben az »Europa wirstu denn des Krieges nicht müde?« 220 ) c. politikai mű nagy optimizmussal tárgyalja, hogy mit végeznek a nyáron a császáriak, megostromolják-e ismét Budát, mit cselekszik majd a török és végül mi lesz az utóbbiak sorsa. Áttekintve a legutóbbi évszázadot, . '
