Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)

Schoen Arnold: A Zsigmond-téri Szentháromság-szobor 198-210

A ZSIGMOND-TÉRI SZENTHÁROMSÁGSZOBOR 209 szobrásszal tárgyalt a második fogadalmi emlék plasztikájáról, akivel aztán megegyezve szerződést is kötött. Ungleich e nagy feladathoz magával hozta sógorát, a kismartoni születésű Anton Hörger fiatal szobrászt is, aki Ungleich távoztával állandó lakosa lett Budának, élete végéig. De sem Wiedemann, sem Ungleich vendégszereplése, sem pedig Hörger munkássága nem hozható viszonylatba e mellékszobrok szerzőségével. A reánk maradt szoborcsoport és három mellékszobor kőanyagának megfelelő zárt kompozíciójával, egy nézetre szánt reliefszerű beállításával, gazdag formaváltozatának kiváló technikai készségű megmunkálásával jóval az átlagon felül emelkedett szobrász vagy szobrászok közreműködését érezteti, akiknek artisztikus munkateljesítményét esztétikai vizsgálódásnál ma hátrányosan befolyásolja e régi szobrok igen megviselt állapota s nem mindig értelmesen-gondosan eszközölt kiegészítő restaurálása. A mellékszobrok közül, amelyek mind háttal, elnagyolt kidolgozású háttal voltak szánva a középső talapzat magasodó sudarához, Szent István és Szent Imre szobrai helytelenül az emlékmű frontális irányába fordítva állanak, ami homlokzatnézetből a két nagyméretű barokkszobor és a fülkébe helyezett kisméretű újabbkori Mária-szobor között kellemetlen disszonanciát okoz úgy arány, mint stílus ellentét tekintetében és ami oldal- és hátnézetből e szoboralakok hátának elnagyolt megmunkálása miatt sivárul hat a szemlélőre s árt az emlékmű összhangjának. Ez idő szerint más hiányok is rútítják e szentek szobrait : az Atyaisten jobbkeze, Krisztus jobbkeze, homloka s koponyarésze, Szent István áttört mívű barokk koronája s jogaros jobbkarja letörve, hasonlóképen letörött Imre hercegnek eredetileg talán liliomot és csak később alkalmazott kardot tartó jobbja és Szent Józsefnek liliomszálat tartó balkeze. És lemálóban a homlokzati latin fölirat felső szövege is, hogy ne is szóljunk az architektúrának és az összes szobroknak utóbbi években lehetetlen színű befestéséről, melyet 1934. folyamán szerencsés eredménnyel eltávolítottak, amiáltal a kövek természetes színükben egységesen hatnak. Bár e szobrok eredetileg gazdagabb, mozgalmasabb barokk architektúrájú művészi egység részeiül szánva ma kissé vérszegényen hatnak a neoromán stílusú építészeti talapzaton, mégis művészettörténeti jelentőségük tagadhatatlan azért, mert ezzel a Szentháromság-emlékkel honosul meg először Budán az a szobortípus, amelynek gazdag változatú virágzása szinte általánossá lett a 18. század folyamán városaink és községeink piacain, terein egyfelől, mert Buda város történetének egy korszaka s éppen legnehezebb, városalapító korszaka és e korszakban itt megtelepedett vagy megfordult mesterek működése tapad az időjárástól megtépázott, javításoktól megvedlett szobrokhoz másfelől. A török korszakban megbénult szobrászati kultúránk újjáéledésének első hajtásai e szobrok, amelyeknek barokk formavilágát idegenből származott mesterek művészi készsége érlelte, de tartalmukban nemzeti szentek megjelenítésével már honi szellem jelentkezik. És a romjaiból újjáépülő Buda város telepes lakosságának, vezetőinek szellemi életére alapvetően jellemző, hogy vallásos fogadalmuk teljesítésére, lelki szükségletük kielégítésére — ha bécsi példa hatása alatt is — művészi alkotásban nyilvánuló megoldást kerestek és találtak a Szentháromság-emlékben, amelynek megóvása kulturális kötelesség. 14 Tanulmányok Budapest múltjából IV.