Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Tompa Ferenc: Budapest őskora 1-17
6 TOMPA FERENC szigeten egyrészt nem is képződhetett vastag kultúrréteg, másrészt a talajvíz miatt a földbemélyített putriknak sem áshattak mélyebben üregeket. Az őstörténeti kutatás szempontjából igen nagy jelentőségűnek kell tartanunk azt a jelenséget, hogy itt a Duna jobb partján, mintegy a dunántúli provincia keleti határán ilyen gazdagon találjuk meg azt a vonaldíszes kerámiája kultúrát (Iyinearkeramik vagy Spiralmäanderkeramik), amely a fiatalabb kőkor első felében nemcsak a Dunántúl legrégibb földművelő, azaz állandó lakótelepeket alkotó kultúrája volt, — ellentétben az őskőkor nomadizáló népességével — hanem ugyanez a kultúra tartotta megszállva Alsóausztriát és a Szudéták övét is, mint egyik legkiterjedtebb kultúrája, azaz nemzetiségi csoportja annak a hatalmas birodalomnak, amelyet ma már a Rajnától a Dnyeszterig jellegzetes agyagművessége, illetőleg ornamentikája után a szalagdíszes kerámia birodalmának nevezünk. A jórészt bombaalakú edények külső falát karcolt, ívelt, spirális vagy mäander alakban vezetett szalagdíszek ékesítik, vagy pedig a szimmetrikusan elhelyezett bütyökdíszítéseket girlandszerűen vezetett körömbenyomások láncolata köti össze. Különösen az utóbbi típusból Békásmegyeren szokatlanul nagy csöbörszerű edényeket találtunk. Egy másik, gyakrabban előforduló edényforma a hengeres nyakú köcsög, a vállon két kis füllel. Tipikus kőeszköze ennek a kultúrának a kovapengék és vakarók mellett a kaptafaalakú balta, illetőleg az alul lapos, felül domború kapaformájú balta. Fiatalabb szakaszában ezt a kultúrát a vonaldíszeket megszaggató csomópont, vagy hosszúkás, kótafejhez hasonló pálcikadíszítések jellemzik, amelyek az eddigi nyugodt ízlésű ornamentikában kétségtelenül zavaró hatásukkal bizonyos visszafejlődést jelentenek. Ugyanekkor jelentkezik a szalagdíszek erősebb kihangsúlyozása is azáltal, hogy a szalagok vagy több párhuzamosan vezetett vonalból állanak, vagy pedig a karcolt vonalak csak a szalagok kontúrjait jelzik, míg a vonalközöket földfestékkel vörösszínűre festik. Ez az utóbbi díszítő elem azonban, amely egyúttal új technikai eljárást is jelent, már idegen befolyásra vezethető vissza. A vonaldíszes kerámiával egyidejűleg ugyanis kifejlődik a Kárpátok déli lejtőin a szalagdíszes kerámiának egy izolált csoportja, — mondhatnánk úgyis, hogy egy különálló nemzetsége, a bükki kultúra, amelynek 2 jellegzetes díszítésű cserepét a békásmegyeri emlékanyagban is megtaláltuk. Ez a két cserépdarab izoláltságában is megerősíteni látszott azt a nézetünket, hogy a bükki kultúra a legszorosabb rokonságban áll a vonaldíszes kerámiával, következésképen azzal egyidejű. 6 ) E sorok írása közben Gallus Sándor Nagytétényben a római castrum egyik tornyának kiásása közben a piactéren egy kuporodott helyzetű csontvázas sírra bukkant, amelynek mellékletei ezt a véleményünket tökéletesen igazolják és egyúttal értékes kronológiai adatot szolgáltatnak. A sírban ugyanis egy sima, négy bütykű, nyakas edény, két vonaldíszes edény töredékei a fent ismertetett kótafejhez hasonló pálcikadíszítéssel és egy csaknem tökéletesen ép bükki edény volt. Miután pedig ez utóbbi a bükki kultúra fejlettebb szakaszát képviseli és ebben a környezetben, — azaz egy vonaldíszes kerámiát reprezentáló sírban, — mint importárú szerepel, így a két kultúra hagyatéka egymás relatív kronológiáját pontosan meghatározza. Kétségtelen tehát, hogy a vonal-
