Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)
Rexa Dezső: Az első magyar nyilvános színielőadások Pesten és Budán 127-137
130 1ШХА DE^ZSŐ Ellenben egynémely dolgokat mégis elmond, melyekből a kultúrtörténetíró kihámozhat egyetmást a német társulat magyar előadása dolgában. A színlap alján az akkori idők szokása szerint a mai névvel kommünikének nevezett igazgatósági közlés olvasható. A pesti előadás színlapjának ebben a részében az igazgatóság így ajánlja a darabot a nagyközönség figyelmébe, annak a magyar közönségnek, amely valószínűleg a legkisebb részében ismerte Simái Kristófnak, a lelkes piarista szerzetestanárnak Mesterséges Ravaszság című vígjátékát : A' minapi Tudósittásunk szerént, melyben a' Néző-Játékok iránt-való szándékunkat jelentettük volt, fogunk ma ismét játszani. Ezen felyebb meg nevezett darabnál alkalmasabbat (mivel nyelvünkén igen kevés vígságos játékaink vágynak) körtilállásainklioz képpest nem találtunk. Ennek érdemes szerzője született Magyar lévén úgy meg-túdta minden személlynek, akár nyelvére, akár természeti mineműségére nézve a' maga tulajdonát adni, hogy tsak könnyen Magyar Plautu snak neveztetthetne. Mitsoda világos példája ez a' Magyar elmék lehető furtsaságának — — —. Mitsoda jeles bizonysága Haza-nyelvünk mindenre alkalmatos voltának, midőn a' gondolatoknak olly rendes kifejezésekre még a' leg komorabb kedvűek sem tartóztathatják-meg magokat, hogy néha-néha, akaratjok ellen-is, nevetésre ne vonják rántzos szemöldököket. A második, immár Budán s mint a színicédulán mondják, »némellyek kérésekre« játszott előadás színlapján az igazgatóság közlése most így hangzik : A' Magyar Néző-Játékok iránt ki-botsátott minapi Tudósittásunkban jelentett fel-tételünk szerént, folytatván tovább is kezdett foglalatosságunkat, a.' most leg-közelebb múltt Hétfőn játszattuk e' fellyebb meg-nevezett jeles darabot. Nints ereje gyenge író-toUamnak azon örömünk' elégséges ki-fej ezésére, mellyet gyönyörűségében olvadozó ifiúi szivünk érzett, midőn Nézőinknek kezek' szüntelen való tapsolásából láttuk, és ki-derült vidám artzájakról, mellyen szivöknek belső Öröme 's tellyes meg-elégedése tetszett-ki, olvastuk, melly kellemetes légyen igyekezetünk a' mi kedves Magyarinknak ! midőn olly világosan tapasztaltuk, hogy idővel tsalhatatlanúl el-érűnk arra a' tzélra, mellyre arányazunk. — — Mitsoda öröm, mitsoda gyönyörűség is lehet ez, egy érzékeny magyar szívnek, midőn polgártársait, már is illy nagy mértékben látja érezni azt, a' mit idegen nyelveken nyüván tsak félignyire érezhetnek! Az igazgatóság nem elégedik meg, hogy csak ezzel az ömlengéssel ünnepelje meg a bizonyára nagy kassza-sikert elért előadást és azt a nagy emelkedést, ami általa a magyar kultúrának osztályul jutott. A magyar, mely már akkorában sem tudott érzéketlen maradni az ilyes lobogásokkal szemben, szinte szívesen fogja venni, ha a véréből való vér a jó Simái főtisztelendő s a derék szerzőnek is kijut az ünneplésből. Ezt aztán újabb két vonal között így végzi el a cédula jótollú írója :
