Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

124 DR. HORVÁTH HENRIK alakok és formák között utánarezeg még valami keletkezési idejének történeti légköréből, abból a nagyfeszültségű katharzisból, mely a mohácsi tragédiát megelőzte. Darabunk azonban nemcsak kor- és tématörténeti szemszögből bír érdekességgel. Egészen különleges helye van a renaissance magyarországi befogadásának történeti folyamatában is. Ezeket a jelenségeket manapság már más, szabadabb szemmel vizsgáljuk. A régebbi beállítás—pozitivista vagy romantikus előjellel — erősen túlbecsülte ennek a folyamatnak a részleteit és az idegen behatások jelentőségét. Az egyik oldalon nagy igyekezettel összegyűjtötték azokat a támpontokat, melyekből a történeti művészi életnek külföldi kapcsolatok útján előállott megtermékenyítésére lehetett következtetni, hogy azután vérmérséklet vagy világnézet szerint az ilyen hatások összeségéből a magyar műtörténeti fejlődés értékét kidomborítsák vagy pedig szkeptikus alaphangulatnál azokat tagadják. De a romantikusok is, akik az ilyen idegen befolyásoknak a lehetőségét, mint a magyar nemzeti géniuszhoz méltatlant visszautasították, tulajdonképpen ugyanebbe az önámításba estek, amikor azt hitték, hogy az ilyenek létezése a nemzeti művészettörténet ősi értékeit lecsökkentené. Ma azt tartjuk,, hogy ezek a kulturális kölcsönjavak magukban véve inkább külső jelenségek és hogy nem maguk, hanem befogadásuk módjai és tükrözései, a törzsökös nemzeti kultúrához való viszonylatai fontosak és irányadók a fejlődésre nézve. Az ilyen kultúrkeresztezéseknél nem az idegen szellemi hatás a lényeges, hanem bedolgozásuknak a módja. így tehát a renaissance recepciója Magyarországon nem annyira örökösödési, mint inkább alakítási vagy legalább átalakítási folyamat. Kezdetei még Zsigmond király és császár idejébe nyúlnak vissza, amikor mind a táblakép-, mind a kódex-festészetben quattrocento-elemek merülnek fel. Corvin Mátyás kultúrpolitikája nyomán az olasz művészek és műremekek magyarországi szerepe erősen felduzzadt. Emellett azonban nagyon szívósan tartották magukat a gótikus formahagyományok, sőt éppen most fakasztották legjellegzetesebb virágaikat. A két áramlat egyelőre egymástól majdnem függetlenül folyik. Az eredeti életnedv kiszáradásával a régebbi fejlődés háttérbe szorul és a renaissance térhódítása egyre erősebb és ktilsőlegesebb lesz, hogy az idegen mintaképek közvetlen átvételében kulmináljon. Ezt bizonyos tekintetben válságos helyzetnek kell tartanunk. ElŐkészülőben van itt valami, amit a francia renaissancehoz (fontainebleau-i iskola), a németalföldi és spanyol romanizmushoz lehet hasonlítani. Amott a teljes alámerülés a romanizmusban acélfürdő volt, mely talán a magyar visszonyokra nézve történeti szükségszerűség lett volna, hogy így úgyszólván magasabb szinten megint visszatérjen a saját formaértékeihez. Ezt nem tudjuk megítélni, mivel a továbbfejlődés mindjárt domborművűnk keletkezése után hirtelen megszakadt. Szobrászunk műakarásának és tudásának foka tehát körülbelül megfelel a fontainebleau-i iskolának, vagy egy Orleynek, egy Scorelnek egy Roelasnak stb. Függése a mintaképektől nem nagyobb, felfogásának önállósága nem csekélyebb. A szorosan összefogott kompozíciós mód, a mellékjelenségeknek a feltétlen szükségesre való lefokozása, a háttér gotizálása, a szent lovag biztos tartása, az elszánt arckifejezés, a kissé