Tanulmányok Budapest Múltjából 2. (1933)
Horváth Henrik: Chinoiserie-falfestmények Budán 73-86
DR. HORVÁTH HENRIK levőről emlékezik meg, nem tudtam megállapítani. Némethy leírásában csak indiai tájképről beszél. De viszont Falkoner X. Ferencnek egy másik alkotása, a budai helyőrségi templom freskója, a keresztény hitnek a pogányok felett aratott győzelmének ábrázolásával, szinte hemzseg a fantasztikus keleti öltözetekbe bujtatott alakoktól. Tömeges szerepeltetéstik kivált fal- és táblaképeken nemcsak ikonográfiái szabályok és keleti ízlésű metszetek rovására írható, hanem még más állandóan ható és éltető tényezőkre is vall. A keleti motívumok kiapadhatatlan forrásának ugyanis Velencét kell tekintenünk. Török, indiai és afrikai alakok és jelenetek már Gentile Bellini kora óta az idegen országokból származó áruknak magától értetődő kísérő jelenségei voltak. A művészetben is visszatükröződik a köztársaságnak kelet felé néző gazdasági és politikai érdekeltsége, úgy hogy az ilyen témák szinte az államraisonhoz tartoztak. Az ilyen jelenetek mintaképeit nemcsak a keleti elemekkel erősen szaturált velencei életben kell keresni, hanem még inkább, és a XVIII. században jobban mint valaha, az ottani társadalomnak játékkal és külső pompával átszőtt életművészetében, a farsangi felvonulásoknak szakadatlan sorozatában stb. Hogy a velencei befolyás oly mélyen belenyúlt volna még ilyen provinciális kultúrrétegekbe is, aminő a késői XVIII. századi Buda-Pest helyi műgyakorlata volt, egyáltalában nem meglepő. Hiszen Velence akkor nemcsak az olasz festészetben játszott elvitathatatlan vezérszerepet, hanem a párisi iskola mellett csupán Velence művészete birt nemzetközi jelleggel. Igaz, hogy az úgynevezett »barochetto« hatásával jóval kevesebbet foglalkoztak, mint a francia rokokó kihatásaival. Elég csak az egy G. B. Tiepolo minden európai műgyakorlatra kiható befolyására utalni. Az ő munkái pedig szinte hemzsegnek a törököktől és szerecsenektől. Utalunk a Kleopátrasorozat szerecseneire, a madridi trónterem freskóinak török és arab típusaira, melyeket lokális jelentőségű mesterek számtalanszor lemásoltak. Ugyanez volt a sora Tiepolo és Francesco Guardi számtalan karneválábrázolásainak, melyeknek utórezgését az Apród-utcai falképsorozaton is érezzük. Párhuzamos jelenségeket a vallási festészet területéről találunk egy a legújabb időkig a tabáni plébániahivatal egyik helyiségében őrzött és onnan az Esztergomi Keresztény Múzeumba került, feltétlenül budai eredetű táblaképen, a keresztrefeszített üdvözítő ábrázolásával, melyen a főtéma körül kisebb kartusokban valószínűleg metszetek által közvetített tiepoleszk jelenetek vannak megrögzítve. Ebből is kitűnik, hogy kiegyensúlyozott formakészletről, egységes művészi akarásról, éberebb kulturális lelkiismeretről, de még bizonyos helyi jellegnek tudatos hangsúlyozásáról és egyáltalában egyenesvonalú művészi törekvésekről az akkori Budának egész szellemi és politikai alkatánál fogva csak fenntartással beszélhetünk. Illetve mindezek az elemek váltakozó ötvezetben nem annyira a műalkotásokban, mint inkább a műalkotások mögött sejthetők, csak szerves összeforrásukat nélkülözzük. Ez a helyzet, úgyszintén az idegen hatásoknak (olasz, osztrák, francia) és az egymást követő korstílusoknak (barokk,, rokokó, copf) naiv egymásmellettisége, egy síkba való projektálása nagyon fontos tanulságot- tesz az egész magyar művészet kialakulására döntő kihatással bíró vajúdás,
