Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Az újkor századai - KRÁSZ LILLA: Orvosértelmiség Magyarországon a 18. század második felében

KRÁSZ LILLA Orvosértelmiség Magyarországon a 18. század második felében A hazai szakirodalmi termés az orvosértelmiség átfogó, monografikus feldolgozása tekintetében szórványos és esetleges: utalásszerű adatokat találunk régebbi átfogó orvostörténeti, intézményes igazgatástörténeti munkákban. A vonatkozó levéltári források társadalomtörténeti igényű feldolgozása nem történt meg. Az orvosok több szempontból is a társadalom „hőmérői", hiszen gyógyítómunkájuk révén a vármegye valamennyi társadalmi közegével bizalmas viszonyban álltak, ugyanakkor mint az orvosi hierarchia csúcsán álló személyek állandó munkakapcsolatban voltak a vármegye legfelső vezetésével. A 18. század utolsó évtizedeire már a vármegyei elit tekintélyes figurái. Valamennyien diplomával rendelkeztek, amit többnyire Bécsben, Göttingenben vagy a pesti egyetemen szereztek. Tevékenységük komplex tanulmányozása révén a korabeli társadalom egészének működésébe, a vármegye bonyolult alá-fölérendeltségi viszonyaiba nyerhetünk bepillantást. Orvosok (ki)képzése - orvosi kar Magyarországon A 18. század második felében került sor a Pázmány Péter által 1635-ben alapított nagyszombati jezsuita egyetem orvosi karral való bővítésére. Ezzel sikerült megteremteni Magyarországon is az orvosok képzésének intézményes kereteit. Mária Terézia 1769. november 7-én kelt, az egyetem bővítéséről szóló rendeletét a Helytartótanács jó egy hónappal később, december 14-én tette közzé. Az oktatás - a szervezés elhúzódása miatt - csak 1771. november 29-én kezdődött meg. Ezt megelőzően a Magyarországon működő orvosok vallási hovatartozásuknak megfelelően külföldi egyetemeken tanultak. A katolikusok elsősorban Bécsben, a protestánsok német, holland vagy svájci egyetemeken szereztek diplomát.

1 Az oktatás öt tanárral indult meg, ami a korabeli viszonyok között feltűnően magas szám, hiszen az Európa-szerte működő orvosi karokon általában két-három tanár tanított. A nagyszombati egyetem új orvoskarának valamennyi oktatója a bécsi egyetem neveltje volt, és közülük csak kettő magyarországi származású. A jelenség nem meglepő: új intézményről volt szó, amelyhez legjobb mintául a van Swieten által 1749-ben újjászervezett bécsi orvoskar szolgálhatott. Az oktatók első nemzedékét van Swieten saját tanítványai közül válogatta ki.

2 1770-7l-ben a nagyszombati orvoskaron munkához látott öt tanszék közül a patológiait a Sopron megyei Schoretich Mihály, Veszprém megye tisztiorvosa kapta meg. Az anatómiait a csehországi származású Trnka Vencel. Az élettanit és gyógyszertanit a péterváradi születésű Prandt Ádám Ignác. A kémia és botanika tanszéket az osztrák földről átkerült Winterl József Jakab, végül a sebészetet a bécsi Plenk József Jakab. A kar működésének első időszakában az 1749. évi, majd 1774-től az újabb bécsi curriculumot követte, amelyben a gyakorlati képzés még mindig kissé háttérbe szorult az elméleti természettudományi oktatással szemben. Az igazán forradalmi újítást az oktatás módszertanában érhetjük tetten: a skolasztikától eltérően bevezetésre került a betegágy melletti tanítás. A nagyszombati kar tehát kiváló oktatógárdával kezdte meg munkáját. Mivel az első időkben csak kevés hallgató volt, a tanítás rendkívül intenzíven folyt, ami biztosította a tanulók tudásának alaposságát. A tanárok lelkes munkáját bizonyítja, hogy Winterl például 1 Vö. Győry Tibor. Az orvostudományi kar története, 1770-1935. Bp., 1936. és Kiss József Mihály: Magyarországi diákok a bécsi egyetemen, 1715-1789. Bp., 2002. 2 Lesky, Erna: Krankenbett-Unterricht, van Swieten und die Begründung der medizinischen Fakultät Tyrnau (1769). Orvostörténeti Közlemények (1971) 29-39., 57-59.