Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)
Európai középkor - Magyar középkor - MOLNÁR PÉTER: Az arisztotelészi politikai alapelvek recepciójának viszontagságos kezdetei a középkori Nyugaton: a kormányzat természetszerű jellege
Kr. u. 2. századi filozófus, Aszpasziosz megjegyzései társultak, ám az erősen töredékes szöveget Grosseteste kénytelen volt - a traktátus egyéb könyveihez képest jóval nagyobb mértékben - kiegészíteni saját megjegyzéseivel (notule), amelyek olykor a rövidebb-hosszabb glosszák sorát megszakítva, mintegy „mmi-questiót" alkotnak. Teljes egészében a lincolni püspök munkája az az ilyen „m'mi-questio" is, 13 amely az atyai és a királyi kormányzat arisztotelészi összehasonlításának azon elemét kommentálta, mely szerint e kettő közös tulajdonságainak egyike természetszerű jellegük. Grosseteste számára problémát jelentett a királyság - de evvel együtt tulajdonképpen az általában vett kormányzat — természetes jellegének arisztotelészi előfeltevése, ezért feltette a kérdést: „Vajon a természeti törvény folyományaként létezik-e a királyság?" 14 A lincolni püspök a 12. századtól széles körben elterjedt azon sztoikus-cicerói eredetű felfogással szembesíti ezt az elképzelést, mely határozott alapító aktus feltételezésével alakította ki szerződéselvű interpretációs sémájának (történetileg néha bevallottan fiktív) kiindulópontját. Úgy tűnik - mint írja -, hogy ilyen határozott emberi tevékenység vagy alapító aktus (constitutio hominum) révén jött létre a királyság, minthogy az emberek természetük szerint egyenlőek. Amennyiben azonban a királynak alattvalóival szembeni helyzetét az értelemnek a másik két lélekrész feletti „uralmához" hasonlítjuk, annyiban az ilyen kormányzatot mégis természet szerintinek tarthatjuk - folytatja Grosseteste. A királyi tisztség rendeltetésének megfelelően kormányzó uralkodó ideáltípusa („rex in quantum rex") ugyanis csak az értelmet követi alattvalóival kapcsolatos cselekedetei során, míg az aljanépet (plebs) a két alacsonyabb rangú lélekrész által keltett indulatok uralják. Az Édenkertben az ember nem embertársai felett kapott hatalmat, hanem csak arra rendelte Isten, hogy „uralkodjék a Föld állatain, a tenger halain és az ég madarain" (Gen 1,26) - ezért az ideáltípusának megfelelően uralkodó király sem a józan értelmére hallgató, hanem az elállatiasodott ember kormányzatát kapta feladatul, hogy ez utóbbiban az értelem természet szerinti uralmát helyreállítsa, illetve hogy azt helyettesítve eljárjon. A lincolni püspök végezetül bevezet még egy megkülönböztetést: a király az előbb említettek szerinti kormányzata így természet szerinti, ám az uralkodó személyének kiválasztása a nép (populus) akaratának megfelelően történhet. 15 Bár a probléma felvetése a királyi kormányzat tulajdonságainak tárgyalásához kapcsolódik, logikailag mégsem magától értetődő, hogy a fenti mim-questióban kizárólag a regnumról esik szó, minthogy kétségkívül általában a kormányzat eredete szolgál az eszmefuttatás tárgyául; Grosseteste - és kortársai - számára azonban ez volt a kormányzat par excellence formája. Ami a koncepciót magát illeti, a legszembetűnőbb az, hogy a szerző nem nevezi néven érvelése tulajdonképpeni meghatározó elemét, tudniillik a bűnbeesést. A természetük szerint egyenlő és kormányzattól szabad (egyben feltehetően a magántulajdon intézményét sem ismerő) emberek még képesek voltak pusztán raft'ójukat követni tetteikben, amit azonban az eredendő bűn immár elhomályosít bennük. Az embereknek a ratio szerepét a társadalomban betölteni hivatott uralkodó általi kényszerítése kizárólag annyiban jogosult, amennyiben az a meggyöngült kontrollú, nem intellektuális lélekrészek befolyását ellensúlyozza, miként azt Szent Jeromos és Nagy Szent Gergely nyomán a középkori nyugati exegetika is hirdette egészen a Politika hatásának jelentkezéséig. 16 A kormányzat a középkor korai századaiban egyeduralkodó pesszimista felfogása szerint tehát a regnum csak a natura corrupta - és nem a natura intégra — értelmében nevezhető 13 The Greek Commentaries..., III.: The Anonymous Commentator on Book VII, Aspasius on Book VIII, and Michael of Ephesus on Books IX and X. Ed. H. P. F. Mercken. Leuven, 1991. 166-167. Ezt a „m\m-questió\" mint a lectióbó] önállósuló questio kialakulásának példáját említi J. McEvoy: Grosseteste's Reflections on Aristotelian Friendship: A 'New Commentary' on Nicomachean Ethics VIII. 8-14. In: J. McEvoy (szerk.): Robert Grosseteste: New Perspectives on his Thought and Scholarship. Tournhout, 1995. 157-159. 14 The Greek Commentaries..., III. 166., VIII.l 1. 15 Uo. 166-167. 16 Ph. Bue: L'ambiguïté du Livre. Prince, pouvoir et peuple dans les commentaires de la Bible au Moyen Âge. Paris, 1994. 69-111. és 123-170.
