Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Európai középkor - Magyar középkor - SÁGHY MARIANNE: A lerinumi Paradicsom: szerzetesség az 5. századi Provence-ban

ez, hogy a rossztól félve nem akarják elviselni a jót? Lehet, hogy azt a büntetést mérik önmagukra, amelyet bűneikkel kiérdemeltek; lehet, hogy sötét gondolataikat a fekete epe diktálja. Bellerophón kiábrándultságát epebetegségével magyarázza Homérosz; ez az ifjú, aki kegyetlenül szenvedett, abba betegedett bele, hogy meggyűlölte az emberi fajt. (...) A tenger közepén hullámok között Gorgona tűnik elő, Pisa és Korzika partjai között. Velünk szemben a szikla egy szomorú eseményre emlékeztet, mely nemrég történt: itt temetkezett el élve egy polgártársunk. Hajdan a mieink közé tartozott ez az ifjú, akinek magas rangú ősei voltak, vagyonát és házasságát tekintve is méltó volt hozzájuk. A Fúriák ösztönzésére elhagyta az embereket és szülőföldjét, és száműzöttként élt szégyenteljes visszavonultságában. A szerencsétlen azt hiszi, hogy az isteni szikrát a piszokban tudja fenntartani, és jobban gyötri magát, mint ahogy a megsértett istenek kínoznák. Kérdem én, nem Kirké mérge mételyezi-e ezt a szektát? Akkor csak a testek változtak át, most a lelkek."

38 Hilarius ismerhette Rutilius költeményét, és szándékosan, sőt talán polemikus éllel erre utal, amikor ő is „Kirké szigetéhez" hasonlítja a lerinumi aszkéták csodálatos átváltozásait. A Sermo egy másik helyén is mintha Rutiliusnak válaszolna, amikor kijelenti: „jobb magunktól lemondani arról, amitől szükségszerűen megfosztatunk".

39 Rutilius leírásában azonban az a legérdekesebb, hogy ez a magas rangú pogány hivatalnok, aki nem ismerte a szerzetesi életformát, amit pedig ismert belőle, azt megvetette, annyit tudott, hogy a szerzetesek valamiféle „büntetést" akarnak elkerülni, csak azt nem tudta, miféle büntetés ez, és nem értette, miért kell itt a földön „szerencsétlenné" lenni azért, hogy egy későbbi „szerencsétlenséget" elkerüljünk. Saját szavaival azt fejezte ki, hogy a szerzetesek azért vállalták az aszkéta életformát, hogy megmeneküljenek a gyehenna tüzétől, a pokolbeli szenvedéstől. A 420-as évek végén pontosan ez lett a provence-i szerzetesség „botránya". A szerzetesek úgy gondolták, hogy földi erőfeszítéseikért a mennyben nyernek jutalmat. Ha az üdvösséghez elég volt szerzetesnek állni, ez azt jelentette, hogy az ember saját akaratából (liberum arbitrium) üdvözülhet, hiszen elegendő egyetlen akarati döntés - a szerzetesség választása -, és ezzel az illető máris kiváltotta útlevelét a mennyországba. 410 körül egy brit szerzetes, Pelagius azt hirdette az Urbs pusztulását sirató római arisztokratáknak, hogy Isten mindent megadott az embernek ahhoz, hogy a jót válassza: a tökéletességre nem csak lehet, hanem egyenesen kötelező törekedni az életben, és a keresztény tökéletesség e világi elérése egyben a túlvilági megigazulást is biztosítja.

40 A keleti szerzetesség hasonlóképpen optimista volt az emberi erőfeszítések megítélését illetően. Johannes Cassianus, aki a nyugati keresztény teológusok közt a legjobban magáévá tette Origenész örökségét,

41 pontosan ezt a lelkesedést adta át Beszélgetéseiben a lerinumi szerzeteseknek. Az órigenészi hagyománynak ezt a vonulatát nem ismerő Ágostont mélységesen felháborította ez a tanítás. Pelagiusszal és a pelagianistákkal folytatott vitájában mind élesebb formában állította, hogy az ember saját szabad akaratából nem tehet semmit: egyedül Istentől, az isteni kegyelemtől függ, üdvözül-e valaki vagy sem. Ágoston szerint nemcsak az üdvözülés, hanem maga a jóra való képesség, a jó választása is az isteni kegyelem ajándéka: az ember szabad akarata önmagában, „a kegyelem ösztökéje" nélkül képtelen a jóra. Ágoston azonban még ennél is messzebbre ment, amikor kijelentette, hogy Isten eleve elrendelte, ki fog üdvözülni, és ki fog elkárhozni. Az emberiség kárhozottak tömege (massa damnata): nem tudhatjuk, kit választott ki Isten és kit nem: „Van, aki rossz életet él, Isten rendelése szerint mégis világosság; a másik jó életet él, és lehet, 38 Rutilius: De reditu suo, i. m. 439^152., 515-526. 39 Sermo Sancti Hilarii de uita Sancti Honorati, 32, 6. 40 B. R. Rees: Pelagius: a Reluctant Heretic. Woodbridge, Boydell Press, 1991; Uő: Pelagius: Life and Letters. Rochester, N.Y., Boydell Press, 1998; P Brown: Szent Ágoston élete. Bp., 2003. 467-474. (ford. Sághy Marianne). 41 Brown: Szent Ágoston, i. m.