Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Európai középkor - Magyar középkor - DRASKÓCZY ISTVÁN: Az erdélyi sókamarák sorsa 1529-1535

árulni a terméket. Az ország nyugati határvidékén, Trencsénben, Sopronban, Pozsonyban, Győrben, Vas váró tt, Kőrösön és Zágrábban, illetve Zala megyében 100 kockáért már 5 aranyforintot kérhettek a királyi sótisztek. Az árakat mechanikusan alakították ki, hisz Kassán ugyanúgy 400 dénárba került 100 kősó, miként Keviben. A hivatalos árak a 15-16. század fordulójáig az 1397. évi szabályozásnak feleltek meg.

38 Ilyen körülmények között nem csoda, ha sokfelé szívesen vették a szomszédos országok olcsóbb termékét. A király épp ezért tiltotta a só importját, és aki mégis behozta, számolnia kellett azzal, hogy javait elveszik.

39 A rendeletet nehéz volt betartatni, hisz sok helyütt kiváltságra, régi hagyományra hivatkozhattak. Érdekes, hogy a 14. században Orsován keresztül a Temesközbe Havasalföldről szállítottak ebből a termékből.

40 Többet tudunk a felföldi és a nyugat-magyarországi sóimportról. A lengyelek számára azért volt fontos a Magyarországra irányuló sókivitel, mert ennek révén aranyforintokhoz jutottak. 1354ben Kázmér király rokoni kérésének engedve Nagy Lajos engedélyezte, hogy Magyarországra Liptóig és Sáros városáig lehessen sót behozni.

41 A lengyelországi terméket azonban a középkorban nagyobb területen használták. Midőn 1368-ban Nagy Kázmér szabályozta a krakkói sózsupának a viszonyait, foglalkozott a magyarországi exporttal is. A rendelkezésből kiderül, hogy a Magyarországra szánt só mázsáját Wieliczkában és Bochniában egyaránt A-A garasért árusították. A kereskedőktől a sóért aranyforintokat kellett kérni. Az ár igen kedvezőnek tekinthető, hisz Magyarországra a nagyobb, nyolcmázsás tömböt (=440 kg, bancamk hívták) szállították, amelynek az ára valójában két márkát tett ki. Nem csoda, ha a kereskedők még Lengyelországban megpróbáltak túladni a terméken, amit a szomszéd ország uralkodója szigorúan tiltott, és a határon a szállítmányok vizsgálatára külön tisztségviselőt tartottak. A rendelkezésből és a későbbi adatokból az is kiderül, hogy a magyarországiak nemcsak a lengyeleknek oly szükséges magyar aranyforintokat hozták a bányavárosokba, hanem vasat, rezet is. A vasnak a mázsája 7 scoitust (=14 garas, azaz kb. egy aranyforint) ért. A két sóbányaváros közül Bochnia rendelkezett kedvezőbb helyzettel, ugyanis a Szepességből, illetve a Sárosból Krakkóba vezető főútvonal mellett feküdt. Magyarországra Jablonkánál, a tordasini úton (az 1360-as években mind a két helyen lovakkal bomeg őket (Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. I—

VII. Hermannstadt-Bukarest, 1892-1992. II. 414.). Ozorainak ez a rendelkezése arra mutat, hogy a sókamaraispán az 1397. évi intézkedést iránymutatónak tekintette a maga számára. Ugyanis fölsőt nem kaptak a szállítók (amiképpen azt a Zsigmondi rendelet megtiltotta). 1406-ban 25 kis garas egy számítási forintot tett ki, amely 100 kisebbik dénárral (azaz 33 új dénárral) egyezett meg. Ám 1403 után az új dénároknak az értéke romlott, s erre az időre egy aranyforint 133 dénárnak felelt meg. Vagyis a Dés-Szatmár közötti távolságon a hajósok 100 kősót mintegy egynegyed aranyforintért vittek el. Vö. Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet, i. m. 54-55., 66-68., 81., 86-88. Eme számítást követve egy tömény (10 ezer darab) kősót tehát Szatmárig 25 aranyforintért szállítottak el, míg Poroszlóig 50 aranyforint járt nekik. Mátyás 1471. esztendei rendelkezése szerint a dési hajósokat, amennyiben Szolnokig vitték a kősót, egy tömény után 46 aranyforint és 200 kocka (=4,5 aranyforint?) illette meg (DF. 253347.), azaz - a távolságot figyelembe véve - itt némileg csökkent a szállítás díja. Az összeget három részletben, Désen, Szatmárban és Szolnokon fizették ki a celléreknek. A hajósó szállításáért az 1530-as években folyósított összeg alig különbözött a mátyási tarifától. Hogy mi mindenért kellett fizetni, arról a 16. század első feléből fennmaradt számadások tanúskodnak. Hofkammerarchiv. Bécs. Handschriften. Nr. 373. Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története, i. m. 438. A kevei viszonylagosan magas árat az a körülmény magyarázhatja, hogy a határvároson keresztül dél felé exportálták a cikket. 1412-ben Dél-Szerbiában említettek magyar sót (J. Kalic: Die Entwicklung des ragusanischen Handels in Mitteleuropa (14-15. Jh.). In: Urbs-provincia-orbis. Contributiones ad históriám contactuum civitatum Carpathicarum in honorem Ondrej R. Haiaga editae. Ko§ice, 1993. 122-123.). Az ár stabilitására: Kubinyi: Die königlich-ungarischen Salzordnungen, i. m. 268. 1405-ben temesvári polgárok azért pereskedtek, mert a zavaros időkben kősót raboltak el tőlük. Ebből 100 kocka 15 kis forintot ért (ZSO II. 4124.). Ismerve a kis forintnak a korabeli árfolyamát (vö. Engel Pál előző jegyzetben idézett müvének részletei), eme 100 kősó viszonylag drága volt, hisz 5 aranyforintba került. Ebben az esetben a só kereskedelmi értékére gondolhatunk. Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története, 438. A tiltó rendeletet később rendszeresen megismételték, ami mutatja az intézkedésnek a hatástalanságát (Décréta regni, i. m. 209., 246., 290. stb.). Documenta Romániáé Historica. C. Transilvania. I-XIV. Cluj-Napoca, 1953-2002. XIV. 210. sz. Akta odnoszace sic do stosunków handlowych Polsi z Wçgrami z let 1354-1505. Wyd. Stanislaw Kutrzeba. Krakow, 1902. 5.