Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Európai középkor - Magyar középkor - DRASKÓCZY ISTVÁN: Az erdélyi sókamarák sorsa 1529-1535

következett haláláig látta el ezt a feladatot. Ezután a só bányászatának és értékesítésének egységes igazgatása megszűnt.

31 Az egész országban az erdélyi, illetve máramarosi sót lehetett felhasználni. A király csupán a Szávától délre eső területeken engedélyezte a tengermelléki (dalmáciai) ásvány használatát.

32 Az uralkodó arról is döntött, hogy az országnak mely területeit lássák el a máramarosi bányák, és melyeket az erdélyiek. Döntése alapján a Tisza és a Zagyva által határolt vonalak közötti tájra lehetett csak szállítani Máramaros földjének „fehér aranyát".

33 A terület lényegében a szomszédos felső-magyarországi tájakat ölelte fel. Megegyezett a kassai (szomolnoki) bánya- és pénzverő kamara területével, amelyet a nagybányai verde és bányavidék kerületéből Máramaros, Bereg, Ugocsa megyékkel egészítettek ki.

34 Az ország nagyobbik része tehát továbbra is a fejlettebb erdélyi bányákból jutott hozzá ehhez a fontos élelmiszercikkhez. A király következő fontos intézkedése az volt, hogy a jobb ellátás és igazgatás érdekében 14 új sókamarát létesített az ország belsejében, illetve a határvidéken. Ha leszámítjuk a bányákat (amelyeket szintén kamaráknak neveztek), a sókamarák száma legalább 20 fölé emelkedett az országban. Ettől kezdve a királyság legfontosabb városaiban működött sóhivatal. A Zsigmondi intézkedésből arra következtethetünk, hogy az igényekhez képest 1397 előtt kevesebb sóhivatal működött az ország területén. A kamaráknak a számát utódai tovább növelték, úgyhogy a 15. század végén már legalább 53 helységben volt királyi sóhivatal.

35 Az uralkodó szabályozta a só eladási árát. 100 kockáért a bányahelyeken (oklevelünk Vízaknát és Máramarost említette, ám Désen, Széken, Kolozson és Tordán sem lehetett más a helyzet) 100 új dénárt (azaz egy aranyforintot) kellett fizetni.

36 Noha a rendelet szerint a királyi só vámmentességet élvezett, ám minél messzebbre szállították a terméket, annál magasabb lett a kamarai ár, vagyis a szállítás, raktározás, a sóhivatalok költségei, nyeresége rakódtak rá az árra.

37 Lippán, Szalacson és Szatmárban 200 dénárért, Szegeden és Várkonyban 225 dénárért lehetett Wenzel Gusztáv: Okmánytár Ozorai Pipo történetéhez. Történelmi Tár, 1884. 13., 16., 18., 24., 25. stb.; Engel Pál: Ozorai Pipo, i. m. passim. Alkalmanként Verébi is megkapta ezt a címzést (DF. 280448.) Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története, i. m. 437. Nagy Lajos és Zsigmond idején különálló szervezetet alkotott a dalmáciai harmincad. Hóman: A magyar királyság pénzügyei, i. m. 241. 1398-ból a dalmáciai királyi kamarák ispánjának a keresztnevét ismerjük. Péternek hívták. Codex diplomaticus regni Croatiae, i. m. XVIII. 370. A királyi só vásárlását és a külföldi behozatalát többször tiltotta a király (Décréta regni, i. m. 209-210., 221., 246-247.). Ugyanakkor a Soós családnak sókútja volt Sóvárott (Kubinyi: Königliches Salzmonopol, i. m. 213.), illetve az uralkodó 1408-ban engedélyezte a Garaiaknak, hogy a birtokaikon található sóbánya jövedelme az övék legyen (CD. X/4. 677.). Wenzel: Magyarország bányászatának kritikai története, i. m. 438.; Kubinyi: Die königlich-ungarischen Salzordnungen, i. m. 263. Hóman: A magyar királyság pénzügyei, i. m. térkép. Ez a táj tartozott bele a kora újkori Felső-Magyarországba. Vö. Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567-1613. Szerk. Varga János. Bp., 1990. 7-13. Megjegyezzük, a későbbi adatok azt mutatják, a rendelkezéshez sohasem tartották magukat szigorúan. Pl. DF. 222154. A nagybányaiak az 1530-as években azt állították, hogy Máramarosból kapták a sót. MOL E 185. Archívum Familiae Nádasdy. Missiles. Nagybánya. Kubinyi: Königliches Salzmonopol, i. m. 224-226. Pozsonyban, Sopronban, Zala megyében már az Árpád-korban működött kamara (Paulinyi: A sóregále, i. m. 637.). Az 1397. évi okmányban nem sorolták fel az összes magyarországi sókamarát. Pl. Szalárdra már az 1387. esztendőből van adatunk (ZSO I. 126. sz.). Ugyanakkor a kamarák számát 1397 után tovább gyarapították. Újbánya sókamarája az 1401-1403 közötti időszakból adatolható (Dl. 48888). Eddigi ismereteink szerint Debrecen kamarájára az első ismert adatunk 1406-ból van. Kubinyi: Königliches Salzmonopol, i. m. 225.; Draskóczy István: A nyírbátori oklevelek kérdőjelei. Levéltári Közlemények, 72 (2001) 270-271. Mályusz Elemér véleménye szerint a kevei sókamarát valójában Temesvárról irányították. Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. Történelmi Szemle, 23 (1980) 542. A nagy bányavárosok mellett az erdélyi Fejéregyházán és Görgényben (?) ugyancsak folyt sóbányászat. Az itteni kamarákra vonatkozó adatunk 1416-ból származik (ZSO V. 1871. sz.). Kassán ugyan kamara létesült, ám 1406-ban Zsigmond hat esztendőre mentesítette a várost attól, hogy királyi sót vegyenek át. 1411-ben Kapi András debreceni és szatmári sókamarás hatásköre kiterjedt Szepesre, Sárosra is, vagyis feltehetően a kassai királyi sóhivatal szüneteltette a működését (ZSO II. 4934, III. 382. sz.). Az árakat az 1390-ben bevezetett új, jó minőségű dénárokban állapította az uralkodó, amelyekből 100 ért egy aranyforintot. Vö. Engel Pál: A 14. századi magyar pénztörténet néhány kérdése. Századok, 124 (1990) 67-68. 1406-ban Ozorai Pipo megszabta a dési hajósoknak a járandóságát. Eszerint száz kockánként Szatmárig 25 kis garas, onnan Tokajig 15 és fél kis garas járt nekik. Amennyiben Szatmártól Poroszlóig vitték az árut, erre a távolságra 25 kis garas illette