Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800) (Monumenta Historica Budapestinensia 2. kötet Budapest, 1963)
Bevezetés
désében. Az új műfaj (Planvedute) ideális felvételi pontról mutatja be témáját, madártávlatból, olyan pontról, ahonnan azt emberi szem nem láthatja. A madártávlati látkép úgy készül, hogy a város helyszínrajzára rákomponálják az egyes városrészletek külön-külön, kiemelkedő' pontokról, templomtornyokból stb. felvett látképeit. így az utcák a valóságosnál szélesebbeknek láthatók, a házak pedig 45° szög alatt látszanak. Ennek a műfajnak legkorábbi remek példája Jacopo de Barbari Velence-látképe 1500-ból. 12 Ez a keverék műfaj okozta a XVI—XVII. századi látképek gyakori perspektivikus következetlenségeit: az előtér repoussoirja és staffázsalakjai oldalnézetben jelennek meg, a várost magát ugyanakkor majdnem teljesen felülnézetben ábrázolják, de felette megtaláljuk a horizontvonalat. A helyszínrajz és a látkép végleges kettéválása csak a XVIII. században következett be. A veduta-műfaj tehát a szentképek hátterének részleteitől az önálló kompozíció felé, az alaprajz inkább technikai, tudományos feladatától az elsősorban művészi hatásra törekvő látkép felé haladt. A képszerűség egyre növekvő igényével együttjárt a magyarázatra utaló, képbe írott számok és feliratok fokozatos háttérbe szorulása. Ez a fejlődés szintén a XVIII. századra fejeződött be teljesen. Jellemző még, hogy míg kezdetben egész városokat ábrázolnak, a XVIII. századból «egyre több részletkivágat található. A XVI. század elejére önállósodott veduta a grafikai sokszorosító eljárások technikai fejlődése következtében remek alkalmazási területre talált a tudományos, főleg földrajzi és történelmi könyvek illusztrálásában. Az illusztráció szerepét betöltő vedutákkal kapcsolatban két szempontot kell figyelembe vennünk. A grafikai sokszorosítás előnye, hogy az egyetlen példányban meglevő, a háborúk pusztításai miatt gyakran veszélyeztetett látképet — amely a kortárs számára a lokálpatrióta büszkeség tárgya, a mai kutatónak megbecsülhetetlen forrása — megsokszorozta, ezzel megmentette, terjesztette és népszerűsítette. Viszont éppen a sokszorosítás hátrányt is rejtett magában. Míg a városi tanács megbízásából vagy uralkodók számára készített rajz rendszerint helyben maradt, s azt bárki azonnal ellenőrizhette az eredetivel való összevetés révén, addig a sok példányban kinyomtatott fa- vagy rézmetszet messze földre eljutott, olyanokhoz is, akik az eredeti tájat vagy várost sohasem látták, s akik számára az ellenőrzés megoldhatatlan feladat volt, bár kívánalma rendszerint fel sem merült. A grafikai úton sokszorosított vedutákkal szemben a hitelesség igénye lényegesen alacsonyabb, főleg azokkal a területekkel kapcsolatban, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem voltak hozzáférhetőek. Másrészt a sokszorosító művész gyakran rontott az eredeti felvételi rajzon, hiszen a sokszorosításnak nem kellett feltétlenül a helyszínen, az ábrázolt városban történnie. A tudományos illusztrációként megjelenő városképek legismeretesebb és néhány kisebb terjedelmű kiadvány után legmonumentálisabb gyűjteménye a Schedel-krónika. A középkor és reneszánsz határvonalát jelzi illusztrációs anyagának megoszlásával is. Több száz képe még a középkori hagyományt folytatja, amennyiben ugyanannak a púénak levonatai más és más neveken találhatók benne. De 30 látképe rlar helyszíni felvételek felhasználásával készült hiteles látkép. Ezek között van Budáé is.
