H.Gyürky Katalin: Üvegek a középkori Magyarországon (BTM műhely 3. kötet Budapest, 1991)

Üvegkészítés a középkori Magyarországon

leletek. A 13. századból azonban már igen. A budai királyi palota 13. századi szemétgödreiben formára szabott síküveg darabokat találtak, zöld, ú.n. "erdei" üvegből (Kat. I. 1. típus, 9-10.; Gyürky 1987, 54. Abb. 7/7.). Hazai előállításukra vonatkozóan ugyan semmiféle bizonyítékkal nem rendelkezünk, csak feltételezzük, hogy itthon készültek. A budai királyi palota 13. századi és Buda városának 14. század elejére datálható gödreiben előkerültek palackrészletek is, amelyekhez hasonló a korinthoszi típusok között nem fordul elő. Az előbbi lelőhelyeken bizánci típusú üvegáruval, az utóbbin pedig velencei üvegekkel együtt találták ezeket (lásd e kötetben "Buda" címszónál). A palack teljes formáját ugyancsak budai leletből lehetett rekonstruálni (Gyürky 1987, Abb. 9/2.). Körtealakú teste volt, közepesen hosszú nyaka, kihajló szájpereme, peremgyürű nélkül és két kis füle a vállon, az egyetlen rekonstruálható darab szerint talpgyűrü nem volt, a testre spirálisan csavarodó fonál a 13. századi fehér cserép palackok bekarcolt vonaldíszítésére emlékeztetett. 1379-ben Pozsony város adójegyzékében található "Giesel Laurentius" neve, aki Pozsony külvárosában, a Slutergassén lakott, amely a Szent Mihály templom előtti térhez vezetett (PlacháNechvátal 1980, 433-463.). A "Glesel-Glaser" német elnevezés, felvidéki és erdélyi szász települések környékén használatos, Budán és attól délre inkább a "vitripar" latinos kifejezés a szokásos. Ezekből az elnevezésekből azonban nem olvasható ki a szűkebb szakterület, t.i. hogy az üveg készítésével, vagy csak az eladásával foglalkoztak, vagy csak az ablakok beüvegezését végezték. Ezen kívül ugyanaz a műhely foglalkozott-e az öblösüveg készítésével, mint amelyik az ablaküveget állította elő. Itáliában (Velencében), sőt a dalmáciai Ragusában is, az üveggel foglalatoskodóknak többféle elnevezése is volt, aszerint, hogy a mesterség melyik ágát művelték. Voltak, akik csak az alapanyagot állították elő, tudunk "fiolarius"-okról, akik az öblösüveget készítették, tudunk üvegfestőkről, olvasókészítőkről stb. Csaknem mindegyik lelőhelyen, amelyet a 14. századra lehetett meghatározni, a velencei üvegtöredékek többsége mellett előkerült egy-egy töredék, amelynek a velenceitől eltérő minősége volt (Visegrád, északi támpilléres udvar, Nagy Lajos korára meghatározott réteg). Feltételezzük, hogy a velencei üvegekkel egyidőben, — bár kisebb mennyiségben — jelen voltak hazai üvegek is. Míg a muránói típusokat már egész apró töredékeikben is felismerjük, addig ezek a muránóitól eltérő töredékek egyelőre nem sokat mondanak el nekünk a hajdani típusokról. A mi szöveges emlékanyagunkból, amely a 15. századból már több nevet is megőrzött, nem derül ki más, mint az, hogy egyes városokban, pl. Kassán, egy céhet alkottak a festőkkel, aranyozókkal, asztalosokkal és lakatosokkal. Ez pedig arra enged következtetni, hogy a céh tagjai csak ablaküvegezést végeztek. A 15. századból többnyire olyan városokból bírunk üveges-nevekkel, amelyekben nagy gótikus templomépítkezések folytak, például Pozsonyból 1434, 1438/39-ből (Ortvay 1900, II/4. 190; Kováts 1900, 61.), Kolozsvárról 1453-ból (Szabó K. 1882, 717.), 1488-ból, — itt "Iweges György" névvel említenek egy mestert (Sághelyi 1938, 86.). A 15. századból már több üveges neve ismert Budáról is, akik közül kettőről lehet tudni, hogy üveg árusítással foglalkoztak: 1484-ben volt egy velencei származású és 1494-ben egy Benedictus nevű "virtripar", ez utóbbinak bolthelyisége volt a Szombat-piac terén (Balogh 1966, I. 581.). E kettő kivételével a többiről nem lehet tudni többet, mint a nevük mellé illesztett "vitripar" jelzőt. A budai Várnegyedben 1945 után a Budapesti Történeti Múzeum folyamatosan feltárásokat végez, de üvegműhely nyomára nem talált. A királyi palota területén végzett feltárásoknál előkerültek 15. századi lelőhelyekről tégelytöredékek üvegmaradvánnyal (Kat. 100.; Gyürky 1987, 67-68.). Ezek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy a palota területén üveggyártást tételezzünk fel. Feltehetően arról lehet szó, hogy az építkezéseknél, illetőleg az épületek karbantartásához szükséges üvegpótlásokat itt készítették el hozott alapanyagból. Azokat a mestereket, akik feltehetően az erdei hutákban üveget készítettek — sajnos — személyükben nem tudtuk megfogni. Feltételezzük, hogy nem tartoztak egy falu vagy város közösségéhez sem. A 15. század első feléből (1438) egyetlen személy van, akinek élet- és munkakörülményeiről igen eleven képet rajzolt a rövid oklevélszöveg, ez Antonius Italicus Óbudáról (Kumorovitz 1987, 1206.). Önkényesen elfoglalta a klarissza apácák malmát, amely foglaláshoz végül az apácák hozzájárultak azzal a feltétellel, ha nekik is dolgozik, s ők segítették a szükséges kvarc alapanyag beszerzésében. A malmot egy 1421-ből származó oklevél említi. E szerint a malom Fehéregyháza kapuja előtt volt és egy melegvizű patak hajtotta. Ez a patak Krimhildfürdője nevet viselte és a klarissza apácák kolostora felé folyt (Györffy 1973, 264.). Az üvegműhelynek szüksége volt vízre (a Diósjenő mellett feltárt huta is a Kemence patak mentén helyezkedett el) és igen jól tudta hasznosítani a malmot, alapanyagainak őrléséhez. A Földközi- és Adriai tengerek mentén, Szíriában, Görögországban, Itáliában az üvegkészítés városi mesterség volt. Eszakitáliában és Európa északi felében erdei huták működtek, lakóterületen kívül kiterjedt telepei voltak az üvegkészítőknek (Spessart). Szeretnénk tudni tehát, hogy Magyarországon