H.Gyürky Katalin: Üvegek a középkori Magyarországon (BTM műhely 3. kötet Budapest, 1991)

Üvegkészítés a középkori Magyarországon

hol voltak a műhelyek, mert ez a mesterek társadalmi helyzetét is meghatározhatta. 1478-ban Budán például Vitripar Máté töltötte be a bíró tisztét (Kubinyi 1966, 237. és 285.). O tehát városi polgár volt, de nem biztos, hogy az üvegek gyártója (1576: "Üveggyártó Pál", Bártfai levéltár). Még nagyon kevés huta helye ismeretes. A diósjenö melleti minden bizonnyal erdei műhely volt és nem magában működött, hanem telepszerűen, csoportban. Az óbudai példa már majdnem városi. Jelen ismereteink mellett arra gondolunk, hogy nálunk a szokások keveredtek, attól függően, hogy egy bevándorló itáliai mester alapította-e a műhelyt, vagy a bányavárosok szász telepese. A 15. század első harmadából vannak desztilláló készülékhez tartozó alembicum leleteink (Gyürky 1982, 21-22. Abb. 13/3; Kat. 72.). Egy rekonstruált darab és további két példány töredéke. Feltételezhető, hogy ezeket itthon készítették. A desztilláló felszerelés ugyanis a középkorban mindennapos szükséglet volt. A művelet és a hozzá tartozó eszköz már római korban is ismert volt. Felvidéki és erdélyi hutáink 17. századból fennmaradt gyártmányjegyzékeiben a köldökös (kerek) ablakszemekkel és a mécsesekkel együtt alapvető és állandó terméke a hutáknak. Ötvösök (pénzverők) és apothekariusok egyaránt használták. Az import üvegekről szóló fejezetünkben beszéltünk azokról a körülményekről, amelyek a 15. század első felében a kedvelt velencei üvegek beáramlását megszakították. A történeti forrásanyaggal egybehangzóak a régészeti megfigyelések, ugyanis ezidőben lendült fel a magyarországi üveggyártás. A helyi készítésű üvegleletek számának hirtelen növekedése arra enged következtetni, hogy az országban működő huták a legegyszerűbb haszonüvegeken kívül már mást, asztali üvegeket is nagyobb mennyiségben kezdtek készíteni. Országosan gyűjtött leletanyagunkban a 15. század közepén tűnnek fel a pontosan datálható leletek (Buda, Felsőnyék, Ozora). Jellemző rájuk, hogy a velencei üvegekre próbálnak hasonlítani. Elvégre több mint két évszázadon keresztül az emberek azt szokták meg. Bizonyára az is számított, hogy megjelentek itáliai bevándorló mesterek, mint pl. Antonius és a muránói műhelyekben magyarok is tanultak, mint például 1408-ban Martino Ungeria (Zecchin 1975, 61.). Feltehetően ezek hoztak el magukkal olyan részlet-formákat, amelyek csak a reneszánsz üvegeken váltak általánossá a 15. század végén. A budai királyi palotából származik az a világos- sárgászöld üveg serleg, amely V. László pénzével meghatározott rétegből került elő, és aminek a szár-talp megoldása igen korai példája a reneszánsz serlegek egy típusának (8. kép, 5. ábra) (Gerevich 1971, LXXXVIII. 230. kép; Kat. XV. 3. a. 1.). Említettem, hogy gótikus velencei üvegeink között csak nagyon kevés serleg található (Kat. XV. 19. típus, XL. tábla 1-2. kép). Feltehetően törékenységük nem tette szállításra alkalmassá ezeket. Itáliában azonban készítettek serlegeket is, sőt, már a 15. század elején vagy közepén kifejlesztették azt az erősebb, biztonságosabb talp-szár formát, amelyeknek két változata is utánzásra talált a magyarországi műhelyekben. Tudomásom szerint, ilyen korai példányuk még Itáliában sem maradt. A második változat a budai királyi palotából származik (8. kép, 6. ábra) (Kat. XV. 4. típus, XXXIV. tábla), de több helyen vidéken is előkerültek részletei (lásd ebben a kötetben: Vác, Pécs, Székesfehérvár, Pomáz, Győr lelőhelyeket). Készítettünk egy összeállítást a magyarországi műhelyekben készült serlegekről (89. kép). Ezek a táblák mutatják be a változatos formákat. Egyik-másik fehér cserép- serlegeinkre, illetőleg talpas poharainkra emlékeztet (9/1, 3. kép). Látszólag minden egyes lelet egyedi, csupán néhány töredék mutat a különböző lelőhelyek ellenére hasonlóságot (9/8-10. kép) egy nagyszombati lelettel (9/7. kép) (Mészárosová 1983, 117.). Ez a néhány egymástól távoli, mégis hasonló lelet a típus kialakulásának halvány jele. Az országon belül, az életmód azonossága által meghatározható ízlésvilág és a mesterségnek belterjes elsajátítása alakítja ki azt a sajátos stílust, amely nálunk is, és máshol is egy-egy országra jellemző. A muránói típusok utánzását leginkább a poharakon lehet észrevenni. Erről a témáról külön tanulmányban részletesen írtam (Gyürky 1989, 209-220.) és összehasonlító táblát közöltem a velencei, és az azoknak megfelelő magyarországi poharakról. Valamennyi típust megtaláljuk a magyarországi üvegek között: cseppes poharakat Budán, Vácon, optikai díszítésű poharakat pécsi és váci lelőhelyeken, kannelúrás típust Felsőnyéken, Kerekiben, Kőszegen (lásd ebben a kötetben a megfelelő címszónál). Egy kannelúrás poharat örökített meg egy 15. századi túróci oltárkép is, amely a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van (10. kép). A különbséget a velencei és a magyarországi pohárkák között legjobban a poharaknál lehet pontosan körülhatárolni. A magyar készítmények a kicsiny és légies velencei pohárkáknál nagyobbak. Minőségük rendkívül változó. Akadnak viszonylag jobb állapotban megmaradt darabok, mások teljes vastagságukban romlottak. A poharak szájnyílásának peremét nem tudták a velenceihez hasonlóan finoman eldolgozni, sem pedig vékony kék fonállal beszegni, hanem otrombán visszahajlították, ami felettébb kellemetlen lehetett az ivásnál. A feneket nem nyomták be csúcsosra és a pipa tapadási