Bánkúti Imre: Dokumentumok a szatmári béke történetéhez (BTM műhely 2. kötet Budapest, 1991)

Dokumentumok (1-94. sz.)

(melyet az Felséges Császárnak írt), continentiáját consideralván, deliberáltuk oda való menetelemet, nem egyéb végre, hanem hogy az Felséges Császárnak Felséged levelére való resolutioját vehessem és Pálfi elsőb levele szerént Felségednek, az melfyek szükségessek, praesentálhassam. De megvallom, az Ónodbul írot levele nagy szeget ütött fejembe, mert hihető, csak ottan tudta meg Felséged elmenetelét s abban, úgy látom, nem igen kívánni fog extensiot nyújtani és Felségedre halasztani, s ha ugyan Felséged is méltóztatik szívére venni, bizony megjádcóttatásnál egyébnek nem fogja magyarázni Felséged elmenetelét, és hogy reám sem bízattatot semmi is iránta, holot az Császárnak Felséged maga megírta, hogy általam nagy alázatossággal maga elméjét kiadni akarja. Én ugyan tellyes tehetségemmel azon leszek, hogy addig extensiot elaborálhassak, míg Felségednek relátiót tehetek rolla, de azt is miként moderálhassam, fel sem találom, mivel Felségednek hol és menyire létét sem tudom. Az utaknak változásával communicatióját sem remélhetem. Boldog Isten, ha semmiképpen nem disponálhatok s már az Felséges Császárnak nemcsak válasza, de expressus embere is jővén, se Felségedet nem találta, se velem nem végezhet, mi kimenetelét remélhetem? bizonyára nem egyebet, hanem ha semmi sinceritás nem volna is benne, de mindenütt azt fogja depraedicalni, hogy mindent akart, et nos renuimus, egyéb az prostitutionál jutalma mások ellőtt sem leszen, sőtt következhetik, hogy ennek elusiojával és contemptussával vindictára gerjesztetvén, se az Felséges Cár, se mások mediatioját nem fogja bevenni, kit már ez ellőtt sem akara admittálni. Kérem azért alázatossan Felségedet, considerálni méltóztassék, hogy már ez eredetet vött, ámbár nem monarchák, hanem csak egy Pálfi által, de monarchával és Romai Császárral, az másik penig csak reménségben vagyon, quae ut alit, ita et fallare potest, ne kívánja se magát, se nemzetünket, úgy az Felséges Császárt is elkezdet dologban megjádcóttatni, hanem közeleb jőni méltóztassék, hogy ha sincere talált resolválni és továb is continuatióját universaliter nemzetünkhöz fogja ígérni, Felséged távullétén ne mullyék, és illy utolsó extremitásában az nemzetnek mind az insubsistentiája, mind az kegyetlen árvizek miá se benmaradásában, se campérozásában, se más országra való bujdosására való menetelében módgya nem lévén, ne periclitáltassék. Én részemrül most sem írhatok többet, mint írtam s mondottam, de látván mind az vármegyéknek, szegénységnek, vitézlő rendnek, úgy két részrül való exulánságnak igyefogyot gyámoltalanságát, az hostilitásnak és más országra való bujdosásnak is, az már elkezdet nagy vizek és bérceken még fentartók (sic!) havak miat inpracticabilitássát, ha sincere és universalis resolutiót tapasztalok, Felséged kegyelmes levelének continentiája szerint is, absentiájában mire lépjek, sietségei informálni méltóztassék, hogy se Isten, se világ, se nemzetem s Felséged előtt érette ne okoztassam. Abban penig bizonyos lehet Felséged, hogy egyszer adot resolutióm szerént particularis békességre nem lépek s Felségedtül el nem szakadok, de viszont particularis emberekért (ha külömben nem lehetne), egész nemzetünket elveszteni s reménség fejében az bizonyost elbocsátani, képes-e? Felséged bölcs ítéletire hagyom. Mindezekrül Felséged kegyelmes válaszát, hogy mennél eléb vehetnem, nem kívánnám többel terhelnem, de már egyúttal eddig folyt dolgokrul Felségedet alázatossan kívántam informálnom. Salánki gyűlés uttán az erdélyi Tekintetes Tanács Urak eloszolván, méltóságos úr Barcsai Ábrahám uram Máramarosban az exulánsoknak sírva depraedicálta, valaki szemével hova lát, menyen, kin megindulván, követeket expediálták hozzám. Egész desperátióval passust kívánván Erdélyre sokan, cselédgyeknek penig jobbára mindnyájan. Egyéb szándékjokat is Montecuculi levelébül (kit Barcsai Mihály uramnak válaszol), megítélheti Felséged. Ugy látom, nem hogy particularis békességet controvertálnának, de tapasztalom, grátia nélkül is hányat homlok készek hazájokba csak egy passussal is viszamenni. Az magyarországiakrul penig eddig is mind egy statusban állandóságot experiálok, ha sinceritást nem talált resolválni az Felséges Császár, de viszont ha sinceritássát értik, reménségért kevésnek tartom tartózkodását, mellyet hitem szerint tartozom Felségednek megjelentenem, hogy anyival inkáb Felséged indítassék közelebb való jöveteké hozzánk, mert ámbár én az Felséged kegyelmes pátenseit mind az vitézlő rend ellőtt, mind az vármegyékben (kik az ellenségtül távullyab voltának), publicáltam, de Felséged ellőtt jól constál geniussa már ezen nemzetnek. Az passusokra 3 ugyan mindenütt töttem dispositiót, noha bizony most nem féltem, bár csak ezen levelem mehetne folytában el. Chariér regimentyét contraháltam Munkács vidékére, többet száz falunál assignáltam, de ember sincsen sehol s hó elmentével jobban nem lesz, maga s az hada már az vizek közzé szorítatot, se té, se tova nem mehet s innét is nem lehet segítenem, már penig ezen helyt hoc rerum statu nem félthetvén, semmi szükségét itten nem látom, jovallanám, Felséged idején méltóztatnék kegyeimessen prospiciálni helyérül, mert mind lova, maga elvész.