Kőszegi Frigyes: A Dunántúl Története A Későbronzkorban (BTM műhely 1. kötet Budapest, 1988)

A kutatás jelenlegi állása

Forrásaink sorát bővíti a szomszédos vagy távolabbi területek későbronzkori szakirodalma, amely számtalan, a dunántúli későbronzkor fejlődése szempontjából hasznos adatot is felhasznál. így a dunántúli urnamezős kultúra kialakulása és fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen a kelet-magyarországi későbronzkor ismerete, sőt távolabbra is ki kell terjesztenünk figyelmünket. Az Al-Duna vidéke, Olténia, Dobrudzsa vagy a Balkán ma még kibogozhatatlan szálak sokaságával kötődik régiónk későbronzkori fejlődéséhez. A középső Duna vidéki urnamezős kultúrának a Dunántúl hasonló korú emlékanyaga szerves tartozéka; a szomszédos nyugat-szlovákiai csekei (Őaka) és hetényi (Chotin) csoportok megfelelőit a Duna túlsó oldalán találjuk meg. Többé-kevésbé ugyanez vonatkoztatható Észak-Ausztria, Burgenland, Észak-Horvátország és Szlovénia umamezős leletcsoportjaira. így természetes is, hogy ezeknek a leletcsoportoknak tanulmányozása értékes adalékokkal szolgálhat a hazai umamezős fejlődés számára. A bronzkori Görögország írásbeliség kezdetén élő városállamai éppenúgy, mint Itália subappenin-protovillanova kultúrái már eddig is sok hasznos adatot nyújtottak területünk későbronzkori fejlődésének kutatásához, mindenekelőtt kronológiai rendszerünk pontos kidolgozásához. Az égei vándorlások, a tengeri népek hódításainak ideje különleges fontossággal bír a hazai umamezős korszak kialakulása szempontjából. Végezetül, de nem utolsó sorban az elmúlt néhány esztendő eredményeként kell megemlítenünk egy fontos monográfia sorozatot, a Prähistorische Bronzefunde-t, amely a különféle bronztípusok gyűjteményes közreadásával a pontos, belső időrend kialakításához nyújt segítséget. A különböző típusok rendszerezése ugyanakkor fényt derít a későbronzkori nagy fémműves központok és a kisebb, regionális jelentőségű műhelyek működésére is, éppen a különböző tipológiai jellegzetességek alapján. Ez természetesen a hazai bronzművesség centrumaira is vonatkozik. A KUTATÁS JELENLEGI ÁLLÁSA A hazai későbronzkor urna mezős fejlődésére irányuló kutatásaink jelenlegi helyzetét csak a tágabb kör, a középső Duna vidéki umamezős kultúra kutatásának mai állásából kiindulva lehet értékelni. Valószínűleg ezzel magyarázhatjuk, hogy a Dunántúlra vonatkozó későbronzkori kérdésekben a nemzetközi kutatás leggyakrabban olyan véleményeket idéz, melyeket a szomszédos területek jobban átkutatott, periodizálásra alkalmasabb leletanyagából szűrtek le. Elsősorban csehszlovák és NSZK-beli kutatók részéről történtek a hazai kutatás eredményeit nem mindig figyelembe vevő és elfogadó, a későbronzkorunk lényegét érintő megállapítások. Ezek többsége - általában hiányosan közzétett leleteinkből leszűrt általánosításokból adódik, amely - természetesen — többnyire helytelen következtetések levonására is vezetett. A Kárpát-medence későbronzkorára, s ezen belül a Dunántúl umamezős fejlődésére vonatkozó, korszerű eredményeket is nyújtó kutatások két évtized távlatába nyúlnak vissza. E kutatások menetében két alapvető monografikus feldolgozás jelentett fordulópontot; mindkettő a megelőző évek eredményeit összegezve új irányt szabott a korszak vizsgálatának. Patek E. a hazai emlékanyag jelentős részének közreadásával tette lehetővé, hogy kellő áttekintést nyerjünk a Dunántúl urnamezős leleteiről. H. Müller-Karpe óriási, Itáliától Dél-Németországig terjedő területén dolgozta fel az UK leletanyagát, amely a Mediterráneumhoz igazodó kronológiai rendszerével segítette elő a hazai leletek időrendjében való tájékozódást. Patek E. monográfiájában tulajdonképpen összegezte korábbi tanulmányaiban, publikációiban részben már közzétett, a korszakról alkotott nézeteit, elképzeléseit. Az umamezős kultúrát dunántúli környezetében teljesen új, a bronzkori előzményektől független egységnek tekinti, amely a Reinecke szerinti BD periódustól a HB végéig terjedő időszakaszt öleli fel. A korszakot két fejlődési szakaszra bontva régibb (BD-HA1) és fiatalabb (HA2-HB) urnamezős kultúráról beszél. Elterjedési térképein 89 koraival szemben 209 lelőhely képviseli a kultúra kései szakaszát. Eredetét a Ny—ÉNy felől beáramló népmozgalmakkal hozza összefüggésbe, melyek - szerinte - egymást követő hullámokban érték el a Dunántúlt. Hangsúlyozza az urnamezős kultúra fejlődésének egységét, történeti folyamatosságát. E nagy egységen belül három területi csoportot határol el, amely egyúttal jelzi a folyókat követő korai és későbbi umasíros hullámok behatolásának irányát. Nyugat- és Dél-Dunántúl korai umamezős csoportjainak azonos színezetű fejlődését az UK fiatalabb szakaszában új vonások árnyalják, amelyek - Patek szerint - a középső bronzkori hagyományok újraéledésével magyarázhatók. Bizonyos fokig eltér ettől a képtől a Dunántúl északkeleti részében elhelyezkedő urnamezős kultúra fejlődése. Úgy véli, hogy a korai szakaszt itt csupán szórványos megtelepedés jelzi, amely megtelepedés sokkal erőteljesebb az UK fiatalabb szakaszában. Ekkor bontakozik ki, újabb umamezős hullámok beáramlásával, a váli kultúra, illetőleg csoport. Ez utóbbit határozottan elkülöníti a Dunántúl általános urnamezős fejlődésétől, s csak az ÉszakkeletDunántúl fiatalabb UK leletcsoportjai esetében tartja indokoltnak a váli megnevezés használatát. Részletesen foglalkozik Patek a korszak településtörténeti helyzetével, sajátosságaival, s következtetései monográfiája eredményei közé tartoznak. A település három alapformáját különbözteti meg, amely egyúttal meghatározza az ott élők gazdasági viszonyait is. Az alig egy-két generációs tartamra becsült, vizenyős területekből kiemelkedő földhátakon létesített telephelyek lakóinak életében a zsákmányolás (halászat—vadászat, gyűjtögetés) és a pásztorkodás