Budapest Régiségei 39. (2005)

Zsidi Paula: Uralkodó képmása egy aquincumi téglatöredéken = Imperial portrait on a brick fragment in Aquincum 187-204

ZsiDi PAULA üzemel - kialakították. Ezáltal a korábbi, egyirányú keleti lejtésen túl kialakult a terep északi irányú lejtése is. (3. kép) Miután a terület egyenetlenségeit a legújabb korban egyengetni kívánták, egy részét fekete salakkal töltötték ki. Ez az anyag került az újkori kevert sötétbarna humuszos rétegre, amely alatt következtek a világosabb, római kori omladékos rétegek. Sajnos szóban forgó leletünk az újkori kevert és a világosabb, omladékos réteg találkozásánál került elő, a területnek azon részén, mely egyaránt lejt keleti és északi irányba. Helyzete alapján még az épületen belül találtuk, de eredetileg a fürdőszárny e helytől délnyugatra eső részéről kerülhetett ide. A területről származó éremleletek

11 a 2. század második felétől a 4. század második feléig terjedő időszakot fogják át. A tégla közvetlen környezetéből származó kerámia anyag zöme 2.-3. századi töredékeket foglal magába, néhány 4. században is használt edénytípussal.

12 A leletek tehát egyfelől utalnak arra, hogy az épületet, amelyből származnak milyen időhatárok között használták, másfelől azonban, az első látásra egyedi datáló értékkel nem bíró leletünk hovatartozását, meglehetősen széles sávban teszik lehetővé. A LELET A fiatal férfi képmását (5., 6. kép) tégla (feltehetőleg peremes tégla, tegula) még puha anyagába karcolták. A később kiégetett téglának csak töredéke maradt ránk.

13 A 8,9 cm*8,8 cm-es nagyságú töredék eredeti vastagsága nem állapítható meg, miután a kompozíciót viselő tárgy „hátoldalának' maradék felülete több ütéstől teljesen lepattogzott. Ezeknek az ütéseknek a kiindulópontját, eredőjét egyébként a nézeti oldalon, a töredék szélein azonosítani lehet. (7. kép) Egy sérülésnyom látszik a fejtetőnél, egy a jobb fül felett, egy másik a bal fülnél, a nyak és a bal váll találkozásánál, valamint kettő az alak jobb oldalától kicsit távolabb, a korongiibula felett. A képmás, amely feltehetőleg egy nagyobb kép - a tegula méretét figyelembe véve - akár több alakos kompozíció része is lehetett, egyébként teljesen sértetlen volt. (8. kép) Mindössze két, 11 A területről az alábbi római kori érmek kerültek elő: egy Marcus Aurelius vagy Veras as, Róma városi veret, 161-162. Vö. BMC 4. 854, egy Septimius Severus denar, keleti verdéből 194-ből, BMC 375, egy Alexander Severus denar, keleti verdéből, 222-ből, BMC 6. 1018, egy Constans sisciai vereté 340-350 között, LRBC 2. 1147, valamint egy kopott meghatározhatatlan 4. századi kisbronz. Az érmek meghatározását Torbágyi Melindának köszönöm. 12 A leletek feldolgozása jelenleg folyamatban van, közlésüket az 1992-1994. évi feltárásokkal együtt tervezzük. 13 Ltsz. 2002. 20. 1. másodlagos égésnyomot figyelhettünk meg rajta, melyek azonban már a tárgyat jelenlegi, töredékes formájában érték. A hátoldal állapota és az ütésnyomok alapján elképzelhető, hogy a képmást eredeti, rögzített helyéről távolították el, vigyázva, hogy annak lényegi elemei (arc, fibula) töredékesen is megmaradj anak. Az alakot a száradófélben lévő - bőrkemény - agyagba karcolta készítője, akit az elkészült munka színvonala alapján akár mesternek is nevezhetünk. Az ovális arcot szokatlanul nagy, előretekintő szemek uralják a hosszan ívelt szemöldök alatt, melynek vonalát az orral együtt rajzolta meg a mester. Az arc további jellegzetessége a húsos orrcimpa és a duzzadt ajkak, valamint a szigorú fürtökben a homlokba fésült haj. Az arc csupasz, azonban az áll köré, a két fül között, körszakállra utaló vonalakat karcolt a készítő. A jobb vállon koncentrikus körökből kialakított hatalmas korongfibula, amely a köpenyt fogta össze. A köpeny széle ferdén felfelé húzódik az arc irányába, s ahol a nyak vonalával találkozik újabb vonal indul ki belőle. A mester eszköze kihegyezett fapálca lehetett, melyeknek egyenetlen felületét a vájatokban mutatkozó nyomok jelzik. „A rajzeszközt mélyebbre és kevésbé mélyre nyomva használta, valamint felváltva merőlegesen és döntve, annak érdekében, hogy minél jobban érzékeltesse síkban a plasztikát."

14 (9. kép) A haj, a szakáll, a szem és a száj vonalai a legvékonyabbak, „könnyűek", amit úgy ért el, hogy a kúpos végű eszközt csak kissé nyomta az anyagba, sekély nyomot hagyva. A fejtető vonalát, a szemöldököt és az orrot, valamint a fibulát és a köpeny szélét vastagabb nyommal, mélyebben véste a puha agyagba. A legmélyebb és így a legvastagabb vonalakat a nyak, illetve a fülek kialakításánál alkalmazta, valamint a bal vállnál, a nyak és a köpeny találkozásánál kiinduló tárgy ábrázolásánál. A rajzeszközt a tégla felületére általában merőlegesen tartotta, kivétel ezalól a szakáll, a szemöldök, az orr, a szemek alja, a fül környéke és a száj sarka. Biztos kéz kellett ahhoz, hogy puha agyagba rajzolva az alakot, ne hibázzék a mester. Talán egyetlen ponton tudjuk hibán érni, és ez a szakáll. (10. kép) Jól látszik, hogy a rajzolásnál a jobb fül alól elindulva húzta a lendületes vonalakat az arcélt jelző ív alatt, majd „kiesett a ritmusból", s a szakáll jelzése a bal fülnél már alig látható. Az arcél vonala felett sem volt sikeresebb a szakáll jelzése, mely itt mindössze három vonalkából áll. A szakállal való próbálkozás után, végül korrekciós vonalakkal kellett újra megrajzolnia a korábban már bekarcolt arcélt. Csernus Erzsébet grafikus megfigyelése. 188