Budapest Régiségei 33. (1999)

A SZENT ZSIGMOND TEMPLOM ÉS A ZSIGMOND KOR BUDAI SZOBRÁSZATA : KONFERENCIA A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUMBAN, 1996 - Marosi Ernő: A budavári Zsigmond-kori szobrok kérdései huszonkét év (és a Szent Zsigmond templom feltárásai) után 93-101

meztetéssel szemben, hogy ti. helyesebb großlobmingi műhelyről, tehát több művészről, mint egyetlen mesterről szólni - ő maga meg is kísérelte egyes egyéni stílusváltozatok különválasztását -, Saliger egyetlen mestert tételezett fel, s ennek az egy mesternek különböző korszakait voltak hivatva bemutatni az időrendi sorrendbe szedett szobrok. Az 1360-65 körüli előfeltételeket a Fürstenportale franciás rétegéhez tartozó művek képviselték, és Saliger - Gerhard Schmidt nyomán - mindenekelőtt Jean de Liège szobrászatéban vélte felfedezni a großlobmingi mester közvetlen inspirációs forrását. Igen bonyolult, nyelvi formájukban is rendkívül absztrakt elemzések során igyekezett felmutatni a rokonságot - nem utolsó sorban a kulcsemlékként ugyanebbe az összefüggésbe bevont prágai Szent György-szoborral is. Elsőként, 1375 körüli datálással a großlobmingi János evangélista, a Szent György kaptak helyet a sorozatban, aztán 1380 körül az Annuntiatio bécsi angyala és frankfurti Mária-figurája, 1385-90 tájára datálva a bécsi püspökszent, 1390 körüli datálási javaslattal a steyri északi portál bélietekben másodlagosan alkalmazott szobrok, s 1390-1400 körül a lienzi Pietà. A budai szobrok alá a lehetséges legkorábbi dátum, 1410-20 között volt írva. Saliger datálási javaslatai Gerhard Schmidt legutóbbi, 1992-ben kiadott könyvében közöli megfontolásaiból indultak ki, s azok kiélezését jelenlik.

Jí Schmidt a bécsi facultas artium 1401-es jogarának Szent Katalin-figuráját vonta be az érvelésbe, s ehhez a dátumhoz közelinek ítélte a steyri szobrokat, a großlobmingiakal pedig azok előzményeiként kezelte. Kérdés persze, mennyivel korábbiakról lehet beszélni. Schmidt véleményéhez igazodott a katalógusban közölt tanulmányában Lothar Schuhes is, a disszertációjában javasolt dátumnál korábbit feltételezve. A budai szobrok és a velenceiek problémáját úgy oldotta meg, hogy utalt a Török Gyöngyi által publikált veszprémi Vir dolorumra, „amely stilárisan, úgy látszik, közvetít az ausztriai művek és a budai szoborlelet között". Ez a közvetítés, mint fentebb már jeleztük, felettébb kétséges, az összekötő szál enélkül is nagyon gyenge. Az újból lebegővé vált datálási kérdések kissé az 1974-es, kezdeti helyzetre emlékeztetnek, amikor a kényszerhelyzetben még csak a connaisseur-típusú ítélet, s nem az időigényesebb, módszeres stíluskritika juthatott szóhoz, ami akkor az Anjou-kori datálás lehetőségének kimondásához vezetett. A műértő régiségbúvár köztudottan a posztmodern tudományosság nosztalgikus ideálja - vajon erről van-e szó? Inkább arról, hogy a műértés szintjén könnyebben összemosódnak tágabb, egész művelődés- és művészettörténeti korszakok közös jellemzői, s kevésbé élesen válnak el egymástól a valóban individuális sajátosságok. Itt két ponton is van szó hasonló jelenségekről: 1. a bécsi stílus és a párizsi udvari művészet, nevezetesen Jean de Liège kvalitásainak állítólagos tökéletes azonossága feltételezésekor, 2. az egész 1400 körüli bécsi szobrászatnak a großlobmingi mester problematikájára való redukálásakor, miközben pl. a Stephanskirche nagyon gazdag és változatos egykorú szobrászata erősen a háttérbe szorul. Mindez a magyarországi művészettörténet-írást is új feladatok elé fogja állítani. Ahhoz, hogy a célcsoportként kiszemelt budai szobrokat helyesen megítélhessük, hamarosan foglalkoznunk kell majd a 14. század második fele és a 15. század eleje magyarországi szobrászatának bécsi kapcsolataival is, amelyek ezek hátterét alkotják. Itt nem kevésbé fontos szerephez jutnak majd a franciaországi udvari művészeti eredetű elemek, amelyekről más területeken, pl. a főpapi pecséteken Takács Imre kutatásaiból, az aacheni kincs palástkapcsainak vagy Mária királynő felségpecsétje kapcsán tudunk. Mindezt most legfeljebb vázolni lehet; de Garai Miklós nádor siklósi sírköve figuratípusában és viseletében is bécsi összehasonlítást követel, s - ugyancsak a síremlékek területén maradva - kérdés, vajon Nagy Kázmérnak Nagy Lajos által állíttatott krakkói tumbafigurája nem érdekelhetné-e a magyar művészettörténet-írást is. Mint tudjuk, ezt a szobrot Schmidt egy, a reimsi királygalérián foglalkoztatott, flandriai mesternek tulajdonította. A leginkább kézenfekvő magyarországi rokon anyag, a székesfehérvári Anjou-síremlékek sajnos, igen töredékesek. Még talán a pécsi Aranyos Szűz Mária kápolna szobrászati díszének egyik része jelölhető meg olyanként, amelyet be kell majd vonni egy ilyen vizsgálatba.

44 Egészen más, véleményem szerint a legpozitívabb és legtöbbet ígérő irányba mutat a bécsi vállalkozás egy további darabja, Ulrike Heinrichs-Schreiber tanulmánya, amely 1992-ben befejezett, időközben nyomtatásban is megjelent (sajnos nem volt módom olvasni) freiburgi disszertációján alapul.

43 Heinrichs-Schreiber okfejtése határozottan ellentmond a großlobmingi és a budai szobrok túlzottan korai datálásának és véget vet a fent említett lebegésnek. Szerencsés leletek, mindenekelőtt a vincennesi kastély vizsgálatai alapján (ahol a Tour de village konzolszobrászatában Claus Sluter Dijon előtti műveinek azonosításával egy igen régi rejtély is megoldást nyert) először derített fényt az V. Károly kora utáni, VI. Károly uralkodása alatti párizsi szobrászat stílusának kérdésére. E kutatásokból válik világossá, hogy a 14. század legvégének párizsi szobrászata, amelyet mindeddig leghitelesebben az ötvösszobrászat emlékei képviseltek, nem egyszerűen folytatása a korábbinak; a kettő között korszakokat determináló különbségek vannak. Heinrichs-Schreiber elsősorban a vincennes-i Sainte-Chapelle nyugati portálarchivoltjának egyik szoborcsoportja (ezeket ő a kerubok mesterének attribuálja) kapcsán utal a budai szobrászat rokonságára. A kápolnát 1388-1402 között építették, s szobrászatéban Heinrichs-Schreiber stílusváltást regisztrál az V. Károly-kori realisztikus tradíció, illetve az 1400 körüli, „ornamentalizálásra és elidegenülésre való hajlam" között. Véleménye szerint ebben az értelemben „van kulcshelyzete a budavári nagy szoborleletnek", amely „a párizsi szobrászat fejlett fokát képviseli, melynek előzményeiként többek között a vincennes-i SainteChapelle archivoltfigurái ismerhetők fel". Ugyancsak utal azokra az eddig ismeretlen, „közvetlenül rokon, tartalmukban és funkciójukban is összehasonlítható lovag- és szentfigurákra", amelyek Louis d'Orléans pierrefonds-i kastélyának lapidáriumában vannak. A magyar történelemből is, Mária királynő jegyeseként ismert herceg építkezései 1392-1407 között folytak. Heinrichs-Schreiber azokról a párizsi művekről beszél, amelyek 1416-ban, 97