Budapest Régiségei 31. (1997)

H. Hanny Erzsébet: A nagyrévi kultúra áldozati gödre a budai Várhegyen 199-210

H. HANNY ERZSÉBET A NAGYRÉVI KULTÚRA ÁLDOZATI GÖDRE A BUDAI VÁRHEGYEN A korai bronzkor legkésőbbi szakaszában Magyarország du­nántúli és Duna-Tisza közi vidékén a Kisapostagi és a Nagyrévi kultúra osztozott.' Budapest területén elsősorban a nagyrévi kultúra telepei, sírmezői az általánosak. A főváros és környezetének központi, kultúrákat elválasz­tó és összekötő szerepe már a legkorábbi időktől fogva észlel­hető. Jelentősége ezért messze túlmutat az általa elfoglalt terü­leten. Budapest környékére már a paleolitikumban betelepedett az ember, s a neolitikum és a bronzkor folyamán is számos te­lepülést hozott létre. A tudományos irodalom már 1904 óta tartja Budapestet az emberi kultúra egyik főbb települési he­lyének. A század harmincas és negyvenes éveiben az őskori le­lőhelyek száma megkétszereződött és ez a tendencia az ötve­nes években is folytatódott. Több szakember is foglalkozott azzal a szereppel, amelyet a mai Budapest területe település a korabronzkorban betöltött, a kutatás homlokterében pedig főként a harangedények népé­nek kultúrája, illetve a nagyrévi kultúra települései és temetői állottak. 2 Bóna István volt az, aki elsőként foglalta össze a nagyrévi kultúra addig ismert lelőhelyeit és emlékanyagát, e munkájában érintette a Budapesten és környékén található le­lőhelyek jelentőségét. Szerinte a kultúra keleti és déli összete­vők talaján fejlődött ki, legkorábbi csoportjának nagyobb egy­ségét az ún. ökörhalmi típus alkotta. Ennek utódjaként határoz­ta meg az általa szigetszentmiklósinak nevezett csoportot, 3 eb­ből alakult ki az ún. kulcsi típus, mely a kultúra legkésőbbi fá­zisát képviseli. 4 Kalicz Nándor és Schreiber Rózsa feltárásaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a szigetszentmik­lósi típusnak nevezett leletegyüttes és a kulcsi fázis anyaga gyakorlatilag megegyezik egymással, így eltörölhető a típus elnevezése, mindkettőt a nagyrévi kultúra kései fázisának kell tekintenünk. 5 Ok tehát Budapest környékén a korai bronzkor­nak három fázisát tudták elkülöníteni: 6 1. a makói csoport, 2. a harangedény es népek kultúrája, 3. a nagyrévi kultúra két periódusra osztható 7 késői szakasza 8 Budapest területén számos helyen kerültek elő a nagyrévi kultúra késői fázisába sorolható leletek (Szigetszentmiklós, Diósd, Budafok, Csepel-sziget stb.), de kiemelt helyen szokták említeni, talán a későbbi, középkori jelentősége miatt a budai Várhegyen, a Palota területén illetve a Polgárvárosi részen elő­került telepmaradványokat. 9 A második világháború utáni romeltakarítás és helyreállí­tás lehetővé tette a volt királyi, illetve közigazgatási reziden­cia, a Palota területének megkutatását is. Elsősorban a rommá lőtt épületek alatt folyt a feltárás, s bár itt is találtak szórványos őskori jelenségeket, mégis a középkori palotára helyezett fi­gyelem volt az irányadó. A későbbi beépítésekkel elfoglalt te­rületeken, mint a Várhegy nyugati oldala, végzett feltárások, már több őskori objektumot is napvilágra hoztak. Az 1972-től, dr. Zolnay László által vezetett munkálatok eredményeképpen kiderült, hogy a Várhegy területén a korai bronzkori nagyrévi kultúra, illetve az azt követő középsőbronzkori vatyai kultúra idején, valamint a késői bronzkorban települések léteztek, me­lyeket ugyan részben megsemmisítettek a középkori és barokk kori építkezések, de emléküket teljesen eltörölni nem tudták. Az 1973-75. év feltárásainak őskori leleteiről Marosi-Soós Ágnes számolt be. 10 Az egykori polgári negyed (ma Szent György tér) területén 1989-ben újra kezdődtek a munkálatok, melyek kiterjedtek a volt Honvédelmi Minisztérium lerombolt épületrészeire" és a Sándor Palotára is. A BTM középkori osztályának munkatársa, Altmann Júlia által, 1995-ben vezetett feltárások közben került elő a 17. helyiségnek nevezett területen egy nagyméretű gödör, melynek első néhány centiméteréről „őskori" cserepeket ho­zott fel az ásó. E gödör, melynek déli részéből egy körszeletnyit egy török hulladékgödör metszett el, majdnem teljesen kör alakú, egye­nes aljú, kb. 220 cm mély volt. Fala csaknem egyenes, az alja felé közeledve kiszélesedett, majd egy padka után ívesen záró­dott. A betöltés, melyből szórványosan kerültek elő a cserepek rétegesen váltakozott. (1. kép) Néhány centiméter vastag, feke­te, kevert réteget hamus, kevert réteg, majd a márgás altalajból származó betöltés követett, többszörösen rétegelve. Faszenet, a márgás altalaj törmelékeit, humuszt mindegyik réteg tartal­mazott. A leletek a gödör alja felé haladva sűrűsödtek. Legma­gasabban egy kisméretű, hosszú nyakú, ép füles edény, azután egy hamus, átégett rétegben egy szarvasmarha szarv-csapja ke­rült elő, a koponya maradványával (5.-9. kép). Ezen a szinten már egy tüzelőhely foltja is elkülöníthetővé vált (1. kép). A padka és a gödör alja közötti 50 centiméteres rétegből nagy mennyiségű kerámia, használati tárgy, valamint a tüzelőhely hamus, vörösre égett, kiagyagozott, kővel körbe rakott foltja került napvilágra. A tüzelőhely majdnem a gödör aljának köze­pén helyezkedett el, a hamu, a benne égett cseréptöredékek, csontmaradványok kis halmot alkottak (2. kép), amelyben jól látszott, hogy néhány alkalommal szürke agyagot terítettek a tűzre. Az agyagréteg vékony, de megfogható csíkban kétszer is megismétlődött a tűzrakás metszetében. A gödör alján a cserép és csontmaradványok részben a tűz körül, a padka mentén vol­tak elhintve, részben a halomban találtuk. Ettől keletre, szintén a padkához közel emberkoponya hevert (4. kép) a bal oldalára fordulva, amelyen égés nyomai látszottak. A viszonylag jó ál­lapotban megőrződött koponya valószínűleg felnőtt nőé volt. (5.-9. kép). Sem csigolyacsontok, sem mandibula, sem egyéb más embercsont nem került elő a betöltésből. Az állatcsontok között madarak csövescsontjai, marhacsontok és egy pata is ta­199

Next

/
Thumbnails
Contents