Budapest Régiségei 29. (1992)
Kubinyi András: Kumorovitz L. Bernát emlékezete (1900. október 5. Ötösbánya-1992. február 22. Budapest) 5-7
amikor ennek abszurditását már nem lehetett észre nem venni - rávették, hogy a nemzeti jelvényekkel foglalkozó munkáját adja be kanditátusi értekezésként. Ezt a Tudományos Minősítő Bizottság azonban doktori értekezésként fogadta el, így nem csupán újra államilag is elismert tudós lehetett, hanem a doktori tiszteletdíjban is részesülhetett. A tudományos fokozat lehetővé tette, hogy szerzetes papi mivolta ellenére álláshoz jusson a tudományos életben. Itt Gerevich Lászlóé, a Budapesti Történeti Múzeum fó'igazgatójáé az érdem, hogy alkalmazta. A közvetítő e sorok írója volt. Feladata a pecsétgyűjtemény elkészítése lett, ami meg is történt. Kumorovitz újból, saját kezűleg, pótolta az 1944-45-ben elpusztult pecsétgyűjteményt, és elkészítette az Országos Levéltárban őrzött (és néhány vidéki levéltár) középkori oklevelein található pecsétek gipszmásolatát, ami ma is a Budapesti Történeti Múzeum egyik legértékesebb gyűjteményét képezi. Ez lehetőséget nyújtott volna apecséttan befejezésére, ami azonban végül is nem következett be. Megint közbelépett a sors. 1961-ben Gerevich otthagyta a múzeumot. Ő főigazgatósága mellett egy személyben a Középkori Osztályt is vezette, és mivel utóda, Tarjányi Sándor, újkoros volt, be kellett tölteni a Középkori Osztály vezetését is. Az akkori viszonyok között nem volt magától érthető, hogy ugyan a legmagasabb tudományos fokozattal rendelkező, de mégis szerzetespap Kumorovitz legyen az osztályvezető. 1969-ig ezért újra adminisztrálni, vezetni kellett. (Említettem, hogy pályája hasonló Rajeczky Benjáminhez, aki abban az időben került a Népzenekutató Csoport élére.) Az új tisztség sok gonddal járt. (Közben, a főigazgató betegsége idején majd egy évig rangidős osztályvezetőként a múzeum megbízott főigazgatója is volt.) Mivel a Középkori Osztály fő feladata régészeti, kénytelen volt régészeti kérdésekkel is foglalkozni, és ez sok izgalommal járt. Ennek ellenére vitathatatlan tekintélye és embersége minden nehézségen keresztül vitte. Ahogy visszaemlékezem, osztályvezetői tevékenységét valami mély bölcsesség irányította. Amikor 69 éves korában lemondott az osztályvezetőségről, e sorok írója lett az utóda, akinek továbbra is atyai tanácsokat nyújtott. A Budapesti Történeti Múzeumban való munka azonban szakmai szempontból is pályamódosítást jelentett Kumorovitz professzor számára. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy hiába a pecsétgyűjtemény elkészítése múzeumi feladata, a főváros múzeuma tudományos munkatársának a főváros történetét kell művelnie. Első ilyen vonatkozású tanulmánya a budai várkápolnáról és a Szent Zsigmond prépostság történetéről korábbi, a kápolnaispánsággal foglalkozó tanulmányát fejlesztette tovább, ugyanakkor igen fontos topográfiai és budai intézménytörténeti eredményekkeljárt (1963). A következő tanulmány is korábbi munkából nőtt ki. Kumorovitz találta meg a zselicszentjakabi alapítólevelet (1061), egyik első magánjogi oklevelünket. Azt közölte, és igen gondos diplomatikai és egyháztörténeti elemzéssel látta el. Ez a tanulmány az „ecclesia propria" története szempontjából is korszakos jelentőségű. Fővárosi vonatkozását pedig az adja meg, hogy ez Pest első okleveles említése. Kiderül tehát, hogy korai monostoraink a főváros (ami akkor még nem az!) környékén szereztek birtokokat (1964). Két évvel később az idősebb Erzsébet királyné - Nagy Lajos anyja - építkezéseit dolgozta fel, ami főként Óbuda történetére hozott új anyagot. A pesti példát vitte tovább az 1971 -ben megjelent tanulmányával, amely Buda és Pest fővárossá alakulásának kezdeteit vizsgálja. Felismerte a „medium regni", az ország közepe jelentőségét. Kár, hogy ez a módszertani szempontból is fontos tanulmány nem jelent meg idegen nyelven, mert a nemzetközi fővárostörténet-kutatás egyik módszertani alapja lett volna. Részben ezt a témát viszi tovább, részben pedig forráskritikai elemzést végez következő tanulmányában, amely Budapest Árpád-kori története egyes kérdéseit tárgyalja (1972). 1976-ban Óbuda 1355-ös felosztásáról írt. Ezen kívül nem hallgathatjuk el egy másik, a főváros története feldolgozása szempontjából döntő fontosságú munkáját. A Budapest Története Okleveles Emlékeiről van szó. Eredetileg Csánki Dezső irányításával készült volna ez a forráskiadvány, amelynek első kötete egy negyedszázaddal a kutatás megindulása után, 1936-ban jelent meg Gárdonyi Albert szerkesztésében. Mivel a főváros középkori levéltára elpusztult, más levéltárak darabonkénti átnézésével lehet a középkori Budára és környékére vonatkozó okleveleket összegyűjteni. A Csánki-féle gyűjtés egy része elpusztult 1944-45-ben, új levéltári állagok kerültek elő, a fővároshoz pedig tucatnyi korábban önálló települést csatoltak. A Budapest Története előkészítése során ezért Mályusz Elemér professzor irányításával az akkor hozzáférhető összes levéltár anyagát átnézték 1954-1960 között, és onnan kiírták a fővárosra és a csatolt falvakra vonatkozó oklevelek jelzeteit. Ebben a munkában az akkor állástalan Kumorovitz is részt vett. A hatvanas években a BTM akkori főigazgatója Kumorovitzra bízta az irányítást. Elkészítette a kiadási szabályzatot, utána pedig hat kutató között fel lett osztva az anyag, hogy nagyjából egyforma kötetek jelenjenek meg. Végül egyik kutató sem készült el a maga kötetével - e sorok írója sem -, kivéve a mester, Kumorovitz professzor. Ő a Zsigmond-kori kötetet vállalta magára, és a múzeum akkori főigazgatója, Székely György akadémikus segítségével a Zsigmond évfordulóra meg is jelenhetett az oklevéltár. Ez a további kutatások számára alapanyagot fog szolgáltatni. Nincs terünk arra, hogy szeretett mesterünk élete utolsó periódusa tudományos tevékenységével foglalkozzunk. Ezek részben korábbi tevékenységét fejlesztették tovább: magánjogi írásbeliség, titkos kancellária stb. Megjegyezzük azonban, hogy 90 évesen is jelentetett meg cikket, egy pallosjogot adományozó oklevélről. Kubinyi András 7
