Budapest Régiségei 26. (1984)

MŰTÁRGYVÉDELEM - Bencsik László: A budai domonkos kolostor 15. századi ezüstpoharának restaurálása 347-356

gyón belül több forrasztást nem tudtak volna alkalmazni anélkül, hogy az előző fel ne olvadt volna. Az elkészült tárgyat díszíteni kellett, amit szintén a mester végzett. A felület mintázása leggyakrabban pancoló acélokkal (idomacélok különböző méretekben és felületekkel) és vésőkkel történt. így beszélhetünk poncolt, trébelt, cizellált, stb., többnyire domborított, plasztikus felületmintázásról, valamint az anyagból kivágott, befelé mélyített, tehát forgácsolt technikáról: vésésről. Az ötvösségben alkalmazták még a fekete ezüst berakást, ül. beégetést: a niellózást,és az arany-vagy ezüst szálakkal, Ül. lemezkékkel való berakást: tausírozást. Ezüsttárgyak esetében ritkán fordul elő a fémberakás; tekintettel az ezüst puha alapanyagára inkább tűzi úton végzett amalgános aranyozással (az arany higanyba való oldott áüapota) aranyozták a kívánt felületeket. E rövid áttekintés után visszatérve poharunk készítési technikájára, említettük már, hogy a lemezzé kovácsolt ezüstöt a mester kissé kúpos palásttá szabta, majd öszszeforrasztotta és harangformára kalapálta. Úgy érzem,itt egy kicsit meg kell állnunk és kitérni a másik lehetséges változatra is. A kérdés-feltevést az indokolja, hogy a poharaknál némely esetben a forrasztást már alig-alig, vagy szabad szemmel egyáltalán nem lehet észrevenni. Ennek okát abban kereshetjük, hogy az ötvözetek, jelen esetben a forrasztóezüst, amennyiben az jó minőségű, azaz csak kevés horganyt tartalmaz, nagy mértékben ötvöződik össze az alapfémmel; veszít horganytartalmából átadva azt az alapfémnek, így a későbbiek folyamán színben sem válik el az alapfémtől. A forrasztás varratainak eltűnése miatt vetődött fel a palást-készítés másik lehetséges módja: amikor egy lemeztárcsából indulunk ki és ebből kalapálással húzzuk fel a palástot a kívánt formára. Ilyenkor a lemezt zömítjük, nyújtjuk, alakítjuk, míg a megfelelő formát el nem érjük. Esetünkre vonatkoztatva is elképzelhető, hogy forrasztás nélkül tárcsából húzzák fel a harang formát, de ez sokkal körülményesebb, több időt igénybevevő eljárás és az alapanyag is jobban megsínyli a műveletet. Ezért nem tartom valószínűnek, hogy itt ezt a körülményesebb eljárást alkalmazták volna. A tárcsából való felhúzást alkalmazták szinte kivétel nélkül a serlegek harangjának elkészítésénél, mivel itt célszerűbb volt, hogy ha a fenék nem forrasztással került a helyére. Ez utóbbi eljárás esetében a fenék a legvastagabb mivel azt nem vékonyítják el további nyújtással, ugyanakkor a felső perem a legvékonyabb (ezért is kerül ide általában egy vastagabb díszes peremszegély, melyet forrasztással erősítenek fel). Poharunk esetében a fenéklemez forrasztással került a helyére, tehát kézenfekvőnek látszik, hogy forrasztott palást volt a kiinduló anyag. A palástból alakított és forrasztott tárgy kevésbé igénybevett alapanyagát könnyebben és szebben lehet a továbbiakban megmunkálni, mintha a második eljárást alkalmaznánk. Megállapíthatjuk, hogy bizonyság híján, akár az első, akár a második módszert választotta is a mester, poharunk esetében a forrasztás már nem ismerhető fel. Ami a további munkamenetet illeti: az ötvösmester a harangformájúra kalapált palástra felrajzolta a mintacsíkozását, mely a szabályos pikkelyelrendeződést biztosította, majd a pikkelyek körvonalát mélyítette le poncolással. Már említést tettem arról, hogy Üyen esetben a harang belsejét ki kell tölteni lágyabb, vagy keményebb anyaggal, hogy azt a behorpadástól, deformálódástól védjük és egyáltalán dolgozni tudjunk. A mi esetünkben a pohár oldaüemeze jól kalapálható puha állapotra volt lágyítva,és a lemezvastagság is csak 0,5—0,6 mm volt. Az Üyen lemez kis erőbehatással alakítható, ezért a kemény alap alkalmazása nem célszerű, mert a poncolószerszám könnyen kivághatja az ezüst lemezt. Valószínű, hogy az esetben a középkori ötvös munkája során középkemény szurkot alkalmazott. Én is üyet alkalmaztam a helyreállításnál,

s választásom helyességét igazolta, hogy a már forrasztgatott felület sem repedt meg munka közben. A pikkely-körvonalak lemélyítése után ki keUett hangsúlyozni a pikkelyek kiemelkedő középső bordavonalát. Ez a művelet csak a szurok eltávolítása, kiolvasztása után volt lehetséges. A kiürített és küágyított palástot belülről, úgynevezett „rezgődomborítas"-sal keüett a továbbiakban megmunkálni. A rezgődomborítás szerszáma a rezgő vas: ez egy a célnak megfelelő vastagságú és hosszúságúra képzett rugalmas szénacélhuzal, melyet mindkét végén egymástól ellenkező irányban „X " alakban behajlítanak. Egyik végét satuba fogják vagy fatőkébe ütve rögzítik, míg a másik szabad végében lévő lyukba rögzítik a kívánt formájú idomacélt. Munka közben a tárgyat a rezgővas profílozott szabad végére húzva tartják, ügyelve arra, hogy az a megfelelő helyre kerüljön, majd a vas másik végét kalapáccsal megütve, vagy ütögetve a vas profílozott vége (jelen esetben egyenes vonal) rezgésbejön és benyomja a rátartott puha lemezt. A kidomborodásának mértéke a kalapácsütés nagyságától függ. E módszert alkalmaztam a pikkelyek középső bordáinak elkészítésénél. A fent említettekből is kitűnik, hogy ehhez a munkafolyamathoz két ember szükséges: egy aki a tárgyat fogja és irányítja (érzékeli a mintát) és egy segéderőre, aki a kalapálást végzi a megfelelő ütemben. A következő lépés a fenéklemez elkészítése volt. Esetünkben ez úgy történt, hogy az ötvös kivágta a megfelelő ezüstlemezből a szükséges nagyságú, körzővel előjelzett szabályos körtárcsát (vastagsága 1 mm), majd ennek szélét szabályos köralakban derékszögben bekalapálta, behajtotta. Az így kapott kis szabályos köralakú tepsi forma képezte a fenéklemezt. Lehetett volna a körbevágott körtárcsára felforrasztani egy kis,kb. 5-6 mm magas, szintén 1 mm vastag lemezcsíkból készített forrasztó ezüstkarikát, (melyre a palásthoz való forrasztás miatt volt szükség)', de esetünkben ezt a peremet kalapálással képezték ki. A kalapálás következtében az anyag a derékszög belső hajlatában az erős igénybevétel, vagy a túl éles peremű formavas hatására valószínűleg kirepedezett, amit az ötvös forrasztással próbált eltüntetni. Ez meglehetősen durvára sikerült, de az egyenetlenség következhet abból is, hogy csaknem mindenhol keüett forrasztani. Mindenesetre ez a forrasztás jól látható, és a fenéklemez egyéb helyeire is jutott a forrasztóból (2. 350