Budapest Régiségei 26. (1984)

VITA - Marosi Ernő: Jelképes volt-e a Zsigmond-kori budai szobrok pusztulása? : hozzászólás Szakál Ernő tanulmányához 327-330

MAROSI ERNŐ JELKÉPES VOLT-E A ZSIGMOND-KORI BUDAI SZOBROK PUSZTULÁSA? (Hozzászólás Szakái Ernő tanulmányához) Az 1974-es budai szoborlelettel kapcsolatban a legrejtélyesebb az a kérdés, amely a művek pusztulását érinti. Természetes, hogy ennek megválaszolása mozgatta meg leginkább mind a szoborlelettel foglalkozók, mind a kívüláEók fantáziáját, mert nyilvánvalóan összefügg a lelet kronológiai kérdéseivel, de a szobrok eredeti rendeltetésének, esetleg még ábrázolási tematikájának problémájával is. A dilemma eldöntése nem tartozik a művészettörténetre, megítéléséhez nem is rendelkezik megfelelő' vizsgálati módszerekkel, a régészeti kutatás pedig épp e tekintetben számos kérdést nyitva hagyott — többek között azért, mert a szobrokat is tartalmazó feltöltés felső rétegeit, a lelőhely teljes kronológiai folyamatosságának egyedüli biztosítékát, már az ásatás kezdete előtt eltávolították. Szakái Ernőnek az ásatás során és a konzerválás, valamint a restaurálás során tett megfigyelései ezért alapvető jelentőségűek mind a szoborlelet stiláris problémái, mind története szempontjából. E megfigyeléseknek köszönhető a ma ismert kompozícióknak a töredékekből való visszanyerésén kívül a szoborsorozat egy részének vagy egészének befejezetlenségére vonatkozó, valamint a leletnek egy szobrászműhellyel való összefüggését bizonyító felismerés. Megfigyeléseit, amelyeket 1976-ban a szoborleletről szóló első publikációkban már röviden összefoglalt, e tanulmányában részletesen közli, fontos forrást adva minden további kutatás számára. Ebben rejlik a tanulmány alapvető értéke. Következtetéseivel viszont már nem mindenben érthetünk egyet. A legjelentősebb problémát kétségtelenül a szobrokon észlelhető különféle eszköznyomok megkülönböztetése és értelmezése jelenti. Kétségtelen, hogy nem minden szerszámnyom utal ugyanolyan eseményekre. Az egyik típust alighanem a 28. sz. apostolfigura —a kezében tartott késnyél alapján kétségtelenül Szent Bertalan - képviseli. (Szakái 6—8. kép) (A továbbiakban a Budapest Régiségei 1976. évi XXIV/3. kötetében, illetve az Acta Históriáé Artium 1976. évi kötetében alkalmazott sorszámozást használjuk az egyértelműbb azonosítás érdekében.) A figurán Szakái Ernő egyetlen szándékosnak tekintett sérülést észlelt: vésővel levágott orrát. Megjegyzendő, hogy a sérülés egészen festett, ma is jól konzervált arcfelületet szakított meg, tehát elvben a befejezés utáni javítások közé tartoznék. A törésfelület azonban inkább ütés okozta zúzódásnak tűnik, ugyanúgy, mint a jobb szemöldök élének csorbulása és a szakáll hegyének hiánya is. További hiányok a mellen voltak (megjegyzendő, hogy a nagyrészt helyreállíthatónak bizonyult töredékek rétegesen hasadtak le), részben ütés, részben az egyenetlen felületre zuhanás hatására. A figurát ugyanis a jelek szerint sértetlenül, egészben vetették ki, s lelőhelyére becsapódva tört három részre, ugyanekkor vált le jobb karja, bal kézfeje (melyek előkerültek), s jobb keze (mely ma is hiányzik). Ezt a szobrot tehát biztosan nem szerszámok segítségével pusztították el. A 30. sz. Madonna-figura (Szakái 19-20,22. kép) sorsa másfajta tanulságokkal szolgál: Nyakán jól felismerhető egy tompa hegyű szerszám (pl. csákány, tehát nem kifejezetten kőfaragószerszám) ütésének nyoma. Ez az ütés választotta el a Madonna fejét a törzstől, s így a fej tényleg a 74/4. sz. lelőhelytől nyugatra, feltárásának helyére került. Nem lehetetlen, hogy ugyanekkor a gyermek Jézus alakja is megsérült már. A törzs ezután a tömeges szoborlelőhelyhez került, ahová — valószínűleg további „megmunkálás" nélkül — bedobták, s a zuhanás a finom faragványon már elvégezte a maga munkáját, viszont szilánkjainak nagy része elő is került. A sorsából levonható tanulságok Szakái Ernő következtetéseire nézve is igen fontosak, ő is regisztrál olyan sérüléseket, amelyeket nem kőfaragó-eszközökkel vagy nem kőfaragó-technikával okoztak. Pl. 23/a esetében (Szakái 1. kép) baltacsapások, 14. sz. (Szakái 23. kép) baltanyomok, 57. sz. (Szakái 48. kép) „inkább kardcsapás, mint szerszámnyom" ; mi viszont feltételezzük, hogy ez a „technológia" játszott döntő szerepet az eltemetés műveletében. Mindenesetre, az olyan típusú, ragasztás előkészítésére szolgáló lefaragásokat, mint pl. a 41. sz. fejen (Szakái, 57. kép), ahol az orr síkra faragott részén a szobrokon számos esetben megfigyelhető vörös ragasztóanyag nyoma is megmaradt, jól meg lehet különböztetni a pusztító célú csonkításoktól. Ezek, különösen az orrok, állak, szakállak és más kiemelkedő plasztikájú részek esetében amúgy is vigyázatra intenek: a szobrok bukása, zuhanása esetén is könnyen létrejöhettek. (Meglepő viszont, hogy a szemek általában épek, holott a képromboló szándék művészet-pszichopatológiai okokból rendszerint ezekre irányul legelébb) — A másik tanulság sem kevésbé fontos: nagy számban lehettek máshol elföldelt és fel nem lelt szobortöredékek vagy egész szobrok is, így a 74/4. sz. lelőhely nem tekinthető.« szobortemetőnek, zárt egységnek. Az ott talált darabok lelőkörülményeiből semmilyen további következtetést nem lehet levonni azokra nézve is, amelyek ott nem voltak! Utolsó kiragadott példánk az 54. sz. férfifej (Szakái 13. kép). Bal fülének befejezetlenségéből és a mellrészén található, de mint rendszerint, itt is tiszta, kötőanyagot nem tartalmazó furatlyukból nehéz arra következtetni, mintha „a megbízó mecénás az ábrázolt személyt becstelen embernek tartotta" volna. A furatlyuk iránya olyan, hogy a bizonyára oda szánt — de a szobor befejezetlensége miatt aztán be nem illesztett — csap a test balfelén magasra emelkedő attribútumot rögzített volna. Emiatt a bal fül takarásba került volna, de a szobor faragója már a bal arcfél kevésbé érzékeny mintázásában (önkéntelenül tanúsítják ezt a tényt a rendszerint jobb felől 327