Budapest Régiségei 26. (1984)

VITA - Szakál Ernő: A budavári gótikus szoborlelet sérüléseinek és eltemetésének jelképrendszere 271-321

szék ítélete alapján, az egész Zács nemzetséget harmadízig kiirtani rendelve . Egy kőből faragott arcon (84. kép) az „összemetélés" jelképessé válik, tárgyi adattá, szemléletessé téve a „megjelölést". Akinek levágták az orrát, megvágták az ajkát, az idétlenné, csúffá válik, mert „Hogy kik testben idétlenek, elméjük is torz és beteg, s lelkük vétek és bűn tanyája" — írja Eustache Deschamps egyik versében . A kőarcokon történt csonkítások analógia keresésénél elsősorban azokat választottam ki, ahol a „véletlen" kizárt, a törés szakszerűsége vagy a véső nyomok szembetűnők. Nem volt számomra nagy meglepetés, hogy e szándékos jelölések, melyek a budavári szobrokon jól tanulmányozhatók, az egyiptomi és antik szoborfejeken is fellelhetők; mert a középkori kőfaragómesterség szokásai és munkamódszerei a régmúltban gyökereznek, melyek így sem idő, sem országhatárokhoz pontosan nem köthetők, és nem lehetetlen, hogy a megjelölésnek e szimbolizmusa tudatosan éledt fel a 18. században. A képrombolásról általában és annak kőszobo ra nyagár ó I A képrombolás tényét a köztudatban — a vallás- és kultúrtörténetben — leszűkítették a bizáncira, a reformációval kapcsolatosakra, és Magyarországon a megcsonkított szoborarcok láttán mindég a törököket tettük felelőssé. A képrombolások minden korban politikai vagy vallási indítékúak voltak, melyek legtöbbször egymásbafonódtak. A politikai képrombolásban a győző a legyőzött hatalmi szimbólumait megcsonkította, megbélyegezte, felismerhetetlenné tette vagy elpusztította. Ezek rendszerint felsőbb parancsra, a nyilvánosság előtt zajlottak le, szemmel láthatóvá téve az új hatalom győzelmét, vagy titkosan és jelképesen, mint Budán. Vannak azonban olyan indítékok is, amikor az uralkodóval és híveivel az elnyomott néprétegek álltak szembe. Ezek a jelek egy ideológiai harc megnyilvánulásai, az osztályharc jelképes kifejezéseképpen, a feltörekvő osztályok tettei, elpusztítva, ledöntve vagy megbecstelenítve az elnyomók szimbólumait. A hatalom számára e tettesek felkelők, lázadók, forradalmárok voltak. Egy új hit ledönti a régi vallás jelképeit, és amiképp Echnaton irtja Amun-isten nevét, üldözve annak tisztelőit, úgy Mohammed is eltávolítja az idegen isteneket a Kaaba-ról

61

. Az európai kultúra szerencséje, hogy sem a görögök, sem a rómaiak néhány jelenségtől eltekintve nem voltak képellenesek. A görögök nem pusztítottak el egyiptomi szobrokat, és a rómaiak mindég nagyrabecsülték a görög művészet alkotásait. A rómaiak számára „a szobor" az emberi kultúrának épp olyan értékes közvetítője volt, mint az irodalom és tudomány müvei, ezért „legelső hódításaiktól kezdve az elfoglalt városok istenszobrait Rómába telepítették át, s ezzel mintegy kisajátították a legyőzött ellenfelet korábban védő és fenntartó isteni erőket. Ebből a vallásos-mágikus eljárásból, amely egyesült a zsákmányolással, az ókor legnagyobb műkincsrablása jött létre" — írja Castiglione László. E téren Konstantin is nagy volt, aki sem keresztény sem pogány álláspontjával antik szobrok tömegét szállíttatta Bizáncba, emellett szobrokat át iss alakíttatott, amikor például egy Apolló-kolosszusra saját portré fejét helyeztette fel

63

. Más volt már a helyzet 730-ban, amikor a világi és egyházi ideológiák, a császári hatalmi igények és a szerzetesrendek tényleges befolyása közötti harc egyoldalúan a szentek képei ellen fordult. De nem csupán műtárgy-áldozatai voltak a bizánci képrombolásnak, mert a képek mellett sok tízezer ember lelte ezért halálát, mások elmenekültek vagy áttelepítették őket

65

. A pogány istenek elleni keresztény egyistenhit vallási indítéka inkább védekező volt, mint támadó. Trierben a 14. században egy megcsonkított antik Vénuszszobor állott a következő felirattal: Tudni akarjátok mi vagyok? Valamikor egy bálvány voltam Mikor Szent Eustachius Trierbe jött összetört engem és megbélyegzett kit istenként tiszteltek valaha Most itt állok, a világ csúfjára. 66 Amikor az elvilágiasodott főpapsággal olyan rajongó szerzetesek és klerikusok kerültek szembe, akik merészen hirdették a lelküsmereti szabadságot és a krisztusi szegénységet, átkozva a világi hiúságokat, óhatatlanul eretnekekké váltak, kiátkozottakká, máglyára ítéltekké. A képrombolásnak indítékai és erői tehát rendkívül sokfélék, és hogy mi minden pusztult el művészeti alkotásokban, azt fel sem lehet mérni, de hogy a kőszobrok — mint túlélő tanúk — ma is vallanak, az kiaknázatlan lehetőséget ad a kutatás számára, hogyha e sajnálatos szobrok sorsát meg akarjuk ismerni. A képrombolás mérhetetlenül sok áldozatot szedett. Embereket, könyveket, táblaképeket, berendezéseket, oltárokat, ruhákat és sok-sok mindent, aminek nyoma sem maradt, amit el lehetett égetni vagy elenyésztek. Kőszobroknál a teljesnek mondható megsemmisülés csak akkor áll fenn, ha a mészkő- vagy márványszobrokból meszet égettek, vagy ha silány anyaguk révén elmállottak, szétporladtak, semmivé váltak. Kőből faragott szobrokat szét lehetett törni, mint nyersanyagot felhasználva valami mást lehetett belőlük faragni, el lehetett temetni őket, vagy falazókőként be lehetett építeni, de anyagukban — ha töredékekként is — hosszú időn át, és jórészük máig megmaradt, valahol. Minden szobornak volt és van jelképi mondanivalója. Hogyha például a hatalom jelképe volt, úgy mint volt hatalmat le lehetett dönteni, össze lehetett törni, meg lehetett csorbítani, meg lehetett bélyegezni, — de mivel csonkán is megmaradt, új jelképpé vált, megdöntött, széttört és torz hatalmat jelképezve

67

. A figurális kőfaragványoknál a megmaradt eredeti formák, az anyag és faragástechnika sokféle felismerésre adnak támpontokat, hogy mit ábrázolt, mikor készült, ki279